A címbéli elnevezés szülővárosomra, Nagyváradra utal. Nem tőlem származik. A tatárdúlás után újjáépített települést elődeink nevezték el Boldog városnak (Felix Civitas), ez idővel Boldog Váradra módosult.
Néhány dolgot már elemista koromban is tudtam a városról, annál jobban ismertem összes átjáróházát, gyaloghídját és sikátorát, csupa olyan helyet, mely biztos menekülési esélyt jelentett a gyakran nyakunkba lihegő csőszök és rendőrök elől. A történelem és az építészet nem foglalkoztatott. Kizárólag az utca érdekelt, melyet életteremnek tekintettem.
A hatvanas évek elején a helyi magyar nyelvű napilap, a Fáklya, minden szombaton megjelentetett egy fényképet valamelyik közismert épület egy-egy részletéről. Az olvasók a fotók alapján kellett kitalálják, melyik épülethez tartozik a bemutatott részlet. Mivel a nyertesek értékes jutalmakat kaptak, a váradiak kezdtek emelt fővel járni, hogy tüzetesebben szemügyre vehessék a városképi szempontból meghatározó jelentőségű épületeket.
Gyerekként nem olvastam újságot, egyébként sem érdekelt az egész. Az egymás mellett sorakozó szecessziós épületeknél sokkal izgalmasabb dolgok tartották lázban akkortájt örökké csapongó fantáziám. Atyámat azonban határozottan bosszantotta közönyöm, ezért egyik vasárnap reggelizés közben letette a kést és a villát, megköszörülte a torkát és felém fordulva így szólt:
– Mit tudsz, te, Váradról, fiam?
– Hogyhogy mit tudok – akadt torkomon a falat a meglepetéstől. – Hát hogy… Szent László király alapította, aki még hercegként gyakran járt ide vadászni. Aztán halála után, rávaló tekintettel egy csomó király ide temettette magát, többek között Luxemburgi Zsigmond német-római császár is.
– Mást tudsz-e?
– A tatárjárás Váradot se kímélte. Porig rombolták. A pusztítást bizonyos Rogériusz mester nevű kanonok írta meg, aki egy városközeli mocsárban vészelte át az eseményeket.
– Még valami?
– Azt hiszem, 1660-ban elfoglalták a törökök, akiknek egy asszony árulta el, hol lehet leereszteni a várat körülölelő sánc vizét…
– Ennyi?
– Az iskolában ennyit tanítottak.
– Hogy az iskola mennyit tanít, az legyen az ő baja – kezdett vészesen emelkedni a hangja. – Váradiként neked az a kötelességed, hogy mindent megtudj róla. Elvégre ez a hazád. Mert a hon mindig a szűkebb pátriával kezdődik, és a te szűkebb pátriád: Nagyvárad! Világos?!
– Világos – bólintottam.
– Akkor most öltözz fel rendesen, vidd magaddal ezt az újságot, és menj végig a Főutcán. Ha valamelyik épületen felfedezed a lefotózott részletet, hazajöhetsz. Ellenkező esetben ebédig ne is lássalak. Délután pedig folytatjuk a beszélgetést. Megértetted?
– Megértettem, apám – bólintottam ismét, jól nevelt gyerekhez illően.
Háborgó lélekkel ténferegtem a Főutcán, de hiába meresztettem a szemem, a fényképen megörökített részt egyik épületen sem sikerült felfedeznem. Iszonyú indulat dúlt a lelkemben. Apámat legszívesebben befalaztam volna valamelyik palota két ablaka közé, ahogy egykor Kőműves Kelemen tette szeretett feleségével.
Már rég elhallgattak a delet jelző harangok, mikor végre ráakadtam a keresett részletre a főutcai Moskovits-palota főhomlokzatán.
Elégedetten indultam hazafelé, útközben azonban még egyszer végignéztem az egymás mellett sorakozó épületeket. Kénytelen voltam elismerni, hogy egy merőben új világ tárult ki előttem.
Délután apám a templomokról tartott rövid összefoglalót. De beszélt a városban megfordult újságírókról, költőkről, írókról is.
Következő vasárnap már nem vártam meg az atyai felszólítást. Reggeli után hónom alá csaptam az előző napi újságot, elköszöntem szüleimtől és nekivágtam a felfedező útnak. A szünidő végére már minden arra érdemes épület legapróbb részletét ismertem. Kívülről fújtam az összes palota nevét. Mindegyikről tudtam, ki tervezte, kinek a megbízásából, mikor és milyen körülmények között épült. Önkéntes szorgalmi feladatként néhány kevésbé jelentős dolognak is utánanéztem. Így szereztem tudomást arról, hogy városalapító nagy királyunk szobra eredetileg a város főterét díszítette. Trianont követően száműzték a románok a székesegyház elé. Kiderítettem továbbá, hogy a Sas-palota tervezői – a megrendelők kérésére – az épület belső üzletsorait a milánói II. Viktor Emánuel passzázs mintájára alakították ki. Hogy Ady – aki rövid ideig az utcánkban is lakott – kedvenc tartózkodási helye, az Astoria kávéház volt, melyet akkoriban Emkének neveztek. Attól fogva egészen másképp viszonyultam szülővárosomhoz.
Huszonegy éves voltam, mikor behívtak katonának. Elutazásom előtti este végigjártam kedvenc helyszíneimet, végül a Szent László hídon állapodtam meg. Csak álltam és néztem a lábaim alatt hömpölygő vizet, közben arra gondoltam, hogy a folyó másnap ugyanúgy folyik majd, az autók, emberek ugyanúgy igyekeznek céljaik felé, de én akkor már nem leszek ott. És a váradiak közül ezt senki nem veszi észre. Ez volt a legszomorúbb az egészben. Akkor tudatosult bennem először, hogy csak átutazók vagyunk ezen a világon, mint Szinbád. Egészen magányos átutazók. Átballagunk az életen, bámészkodunk, nézelődünk, de emlékeinken és néhány fényképen kívül legfeljebb az elválás okozta fájdalmat vihetjük magunkkal.
Lugosra kerültem. Bár jóval kisebb volt, sok hasonlóságot mutatott szülővárosommal. A Temes folyó éppúgy vágta ketté, akár a Sebes-Körös Váradot, egyik-másik utcáján pedig kifejezetten otthon éreztem magam. Ezek a felfedezések némiképp enyhítették honvágyamat.
Szolgálati időm felénél tartottam, mikor egy gimnazista lánnyal kezdtem levelezni. Címére egy női folyóirat levelezési rovatában találtam. Rajta kívül még négy másik lánynak is írtam akkor. Mindannyian válaszoltak. Semmitmondó soraik alapján hármat közülük már az első körben kirostáltam. Két esélyes maradt: egy másodéves temesvári egyetemista, és az említett gimnazista lány. Újabb levélváltás után a gimnazista lányt választottam. Csak annyit tudtam róla, hogy Margittán él és érettségire készül. Harmadik vagy negyedik levelében kérte, küldjek egy fényképet magamról. Ő azonban nem viszonozta. Arra hivatkozott, hogy nem a külső fontos, hanem a lélek. Ráhagytam, ám valahányszor leveleit olvastam, megpróbáltam magam elé képzelni. Szeptember végén megérkeztek az újoncok. Sorba állítottam őket és végigkérdeztem mindnyájukat, honnan érkeztek. Volt köztük egy margittai fiú is.
– Tudod-e, hol van ez az utca? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy tudom, az a stadion utcája – vágta rá.
– És ilyen nevű lányt ismersz-e? – folytattam vallatását.
– Ismerem hát. Szemben lakik a futballpályával.
– Milyen?
– Gyönyörű! – tört ki az őszinte lelkesedés a fiúból. – Ő a legszebb lány a margittai líceumban.
Aznap este madarat lehetett fogatni velem. De nemcsak szép volt, remekül is írt. Játékos könnyedséggel bánt a szavakkal. Valószínűleg ez is ösztönzött abban, hogy megmutassam: én se vagyok elveszett ember. És szorgalmasan írtam a leveleket. Kezdetben hetente háromszor, majd napi rendszerességgel. Első levelem négyoldalas volt, két héttel később már napi tizennégy-tizenhat oldalt írtam. Takarodó után birtokba vettem a századparancsnok irodáját, és hajnali egy-két óráig írtam irodalomról, zenéről, képzőművészetről, szülővárosomról, élményeimről, álmaimról, reményeimről. A következő év júliusában leszereltem. Utolsó levelem már otthon adtam fel. Többé nem írtam annak a lánynak, leveleit azonban sokáig féltve őriztem. Két évvel később váratlanul levelet kaptam tőle. Azt írta, Váradra jön, és szívesen találkozna velem. Szombat reggel nyolckor elsétál a házunk előtt, legyek a kapuban, ha látni szeretném. Szombat reggel már jóval nyolc előtt az ablaknál leselkedtem. Vajon milyen lehet, találgattam. És pontban nyolckor megjelent az utca végén. Lassan jött, inkább sétált. Derékig érő, hosszú szőke haja volt, és valóban olyan szépnek tűnt, amilyennek a margittai újonc leírta. Becsuktam az ablakot és rohantam a kapuhoz. Kitártam, aztán csak álltam ott megbabonázottan, mert valami rejtélyes erő megbénított. Ő pedig csak jött, arcán szomorkás mosollyal, mint aki attól tart, csalódást okozott. Ellépegetett előttem, mintha ott se lettem volna. Valahogy összeszedtem magam és utána szóltam. Megállt, megfordult, aztán csak állt némán és nézett. A következő pillanatban már tárt karokkal repültem felé. Nem tudom, meddig álltunk összeölelkezve. Csak arra emlékszem, hogy miután kibontakoztunk egymás karjaiból, kézen fogtam, s már ragadtam is magammal, akár az éhes vad a prédáját. Húztam, szinte vonszoltam, hogy mielőbb megmutathassam neki mindazt, amiről olyan sokat írtam. A városnézést a Főutca szecessziós palotáival kezdtük. Azokkal az impozáns épületekkel, melyek alapján Váradot nemrég beválasztották Európa huszonhárom legszebb szecessziós városa közé. A Bémer térre érve megmutattam neki a színházat, és a hajdani híres kávéházakat. Közben folyvást beszéltem a város történetéről, híres személyiségeiről. A volt Szent László hídon kis időre megálltunk, hogy kedvére gyönyörködhessen a fákkal szegélyezett folyóban, a túlpartot uraló Sas-palotában és a városházában. Kalauzolásom a Holdas templomnál ért véget. A főtér egyik éttermében megebédeltünk, aztán még sokáig beszélgettünk a közeli parkban.
– Úgy zúg a fejem, akár egy méhkas, – mondta búcsúzáskor. – Annyi információt zúdítottál rám, hogy egy hónapba telik, mire feldolgozom. Te boldog ember vagy, mert nagyon szereted a szülővárosod. Maradj meg ilyennek, mondta és puhán szájon csókolt.
Többé nem találkoztunk.
Valóban nagyon szerettem a szülővárosom, néhány évvel később mégis hűtlenül elhagytam. Beleástam magam a munkába, nem volt időm hazajárni. Álmaimban azonban szinte mindig otthon vagyok. Csavargok a régi utcákon, melyeknek nyoma sincs már. A házakat lerombolták, a temetőket feldúlták, de a város, melyet neveztek már Pece-parti Párizsnak, a Holnap városának, Körös-parti metropolisnak, most is kitart. Ott dacol konok kitartással, viharral, jégesővel, hófúvással, emberi gonoszsággal. Mert bármilyen erős is a hatalom, némely dolgokkal szemben tehetetlen.
Tavaly egy tengeren túlra szakadt földimmel találkoztam, aki búcsúzáskor azt mondta: „Amerikában rájöttem egy nagy igazságra. Külföldön váradinak lenni nem dicsőség, de nem is megaláztatás. Egyszerűen sors. Sors, mint mindenütt a világban, ahol a ház nem jelent otthont, a föld nem jelent hazát. Mindenesetre az én hazám örökre Várad marad.”