– Hiába küzdünk ellene, folyvást vénülünk, akár az országút, tolta föl a kalapját az öreg Képíró, mikor bevallottam neki, hogy bizony mostanában egyre gyakrabban kirándulok vissza a múltba. Csak ülök tétlenül, bámulok a semmibe, közben gondolataim homályából, mint vak tükörből sorra bukkannak fel a régi arcok, régvolt történések, jók, rosszak, szépek és kellemetlenek, vegyesen. Ilyenkor mindig a fülembe cseng egykori mesterem tanítása: Az író feladata: lefosztani az emberről mindent, ami felesleges vagy hétköznapi, és visszaadni neki mindazt, ami emberivé teszi, elsősorban lelkének érzelmi gazdagságát. Ez az egyetlen dolog, amiért érdemes tollat ragadni. A többinek nincs jelentősége!
Öreg tanítóm már rég a gondtalan mennyei létet élvezte, mikor én itt, a földön, még mindig szavai értelmén töprengtem. Aztán egyszer csak hirtelen világossá vált, voltaképpen mire is próbálta meg felhívni a figyelmünket. Akkor született meg bennem az elhatározás, hogy emléket állítsak azoknak az embereknek, akiket a társadalom – ilyen vagy olyan okból – nem tartott érdemesnek erre. A következő pillanatban már azt is tudtam, ki lesz első történetem szereplője. Alig fejeztem be a róla szóló írást, máris ott állt előttem a következő szereplő, majd az őt követő, és így tovább… Nem lökdösődtek, nem tolakodtak. Szépen, türelmesen kivárták, amíg sorra kerülnek. Ahogyan életükben is tették. Mert bár fél Várad ismerte őket, soha semmilyen rendkívüli dolgot nem cselekedtek. Legalábbis semmi olyat, amiért napjainkban díszpolgári címet kapnának, vagy utcát neveznének el róluk. Számomra mégis sokkal kedvesebbek jelenünk bármelyik agyondicsőített percemberénél.
De nemcsak kedvelem őket, hanem szeretem is. A szó valódi értelmében. Elvégre mindannyian életem részei voltak. S bár gyerekként nem tudatosult bennem, meggyőződésem, hogy puszta létezésükkel jelentős hatással voltak mai gondolkodásomra, szemléletmódomra.
Az egyik ilyen váradi hírességet Tutinak hívták. Mindenki így ismerte, így szólította, talán a szavajárása miatt. Egyébként megszokott dolog volt ez akkoriban Váradon, főleg a fiatalok körében. Sokuknak még haláluk után sem derült ki a valódi neve.
Emlékszem, jóvágású, vállas, barna legény volt ez a Tuti, és híres verekedő. Mivel a kakaskodást már az óvodában elkezdte, sokáig egyetlen barátja sem akadt. Tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett, amikor Ádám Tibi bácsi, a nagyváradi Dinamo Ökölvívó Egyesület edzője véletlenül szemtanúja volt, ahogyan a földbe döngölte a nála négy évvel idősebb Benke Ferit. Az öreg türelmesen kivárta a bunyó végét, mikor aztán Tuti indulni készült, megszólította.
– Gyere csak ide, fiam.
– Mit akar? – állt Tuti pimasz arccal a híres edző elé.
– Látom, szeretsz verekedni. Nem volna kedved sportszerűen bunyózni?
– Maga tán bokszolókkal foglakozik? – engedett szilajságából Tuti.
– Úgyis mondhatjuk – bólintott Tibi bácsi. – Gondold át, fiam, aztán ha valamire akarod vinni, keress meg holnap délután a Transilvania étterem alatti pincében.
– Kesztyűt, mezt és cipőt is kapok?
– Hogyne, meg egyebet is – mosolygott jelentőségteljesen az öreg. – Hát akkor holnap délután… – biccentett búcsúzóul.
Másnap délután Tuti meg is kapta az egyebet. Ádám Tibor edző olyan balegyenessel fogadta, hogy menten darabokra tört az orrcsontja.
– Ezt meg miért csinálta, vén gazember? – kérdezte Tuti sírásra görbülő szájjal a vizes ruha mögül, mellyel krumplivá dagadt vérző orrát borogatta.
– Két oka is van, fiam. Egyfelől azért törtem el az orrcsontod, hogy túl legyél rajta. Előbb vagy utóbb valaki úgyis eltörte volna, s minek nyavalyognál vele mérkőzés közben. Másrészt azért kaptad, hogy megtanuld tisztelni embertársaidat. Főleg a nálad idősebbeket. De ígérem, többé nem bántalak.
Attól fogva Tuti rendszeresen lejárt a Dinamo-terembe. A kitartó munkának meg is lett az eredménye, karácsonyra a nyakába akasztották élete első aranyérmét. Addigra a kakaskodásról is végleg leszokott.
Telt-múlt az idő, s Tuti, aki akkorra már egy egész csokorra való érmet begyűjtött, udvarolni kezdett egy utcánkbeli lánynak, Törökék Manyijának. Szép, szemrevaló lány volt Manyi, csak bosszantóan szemérmes.
– Jaj, Istenem, mi lesz, ha meglát valaki. Mit mond majd a világ… – bújt ki az ölelésből, valahányszor a bokszbajnok meg akarta csókolni a kapujukban.
Tuti tűrt egy ideig, egy nap aztán összecsődített minket, kicsiket és kiadta az ukázt:
– Estére egyetlen ép lámpát ne lássak az utcában! Világosan beszéltem?!
– Világosan – zengtük kórusban.
Nem volt mit tennünk, szereztünk egy rossz biciklibelsőt, ujjnyi széles csíkokra vágtuk, a környékbeli orgonabokrokról lenyestünk néhány Y-formájú szabályos kétágat, Nagy bácsi, a sarki suszter kiszabta a bőröket, aztán Ruha Gyuri közreműködésével elkészítettük a parittyákat. Sötétedésig az összes villanyégőt kilőttük. Olyan sötét volt az utcán, akár a béka ülepe alatt.
Másnap Tuti két-két gömb fagylalttal jutalmazta igyekezetünket a Japport cukrászdában.
A sorsát azonban ő sem kerülhette el. A következő évben behívták katonának. A többi élsportolóhoz hasonlóan ő is Bukarestbe került, s mire vonata befutott az északi pályaudvarra, már át is igazolták a Steaua Klubhoz (a Honvéd román megfelelője).
Tíz esztendőn át a fővárosban osztotta a pofonokat, közben járta a világot. Évente legfeljebb egyszer-kétszer látogatott haza.
Eme ritka alkalmak egyikén történt, hogy szórakozni hívták barátai. Tuti magára kapta vadonatúj bőrzakóját és elindultak. A nagyáruház előtt villamosra szálltak, úgy utaztak tovább Vidámak voltak, nagyokat kacagtak, folyt a heccelés, akár a Körös vize. Így történhetett, hogy nem vették észre a Nagypiac téri megállóban várakozó két ellenőrt. Jóformán meg se állt a villamos, a két egyensapkás már fel is lépett a kocsikba. Egyik az elsőbe, a másik a hátsó kocsiba, ahol Tutiék is voltak. Felhúzta karszalagját s már harsogta is:
– Jegyeket, bérleteket ellenőrzésre!
Mire a fiatalok észbe kaptak, már ott állt mellettük.
– Jegyeket, bérletek! – ismételte.
– Egy pillanat, máris előhalásszuk –- motyogták a fiúk s lázasan kutatni kezdtek zsebeikben.
– Na mi lesz már! Meddig várjak még?! – türelmetlenkedett a sapkás. – Rád is vonatkozik a felszólítás! – lépett közelebb Tutihoz. – Netán süket vagy? Na mi lesz már? Vagy akarod, hogy segítsek megkeresni a jegyed? – emelte fel a hangját és megragadta a vadonatúj bőrzakó ujját.
– Ne rángasd a kabátomat, komám, mert nagyon megbánod – sziszegte Tuti a sapkás képébe.
– Mi az? Tán fenyegetsz, te szemét? Nemcsak rángatom, de mindjárt le is tépem rólad, ha nem szeded elő azonnal a jegyed – kerekedett ki az ellenőr szeme. Bár ne mondta volna! A következő pillanatban Tuti kinyújtotta a kezét, ellenzőjénél fogva megragadta a férfi sapkáját, és egy határozott mozdulattal lerántotta az álla alá. Az ellenőr elengedte Tuti zakóját és mindkét kezével a sapkájához kapott. Kétségbeesetten igyekezett feltolni, csakhogy az orra és a fülei nem engedték. A sapka teljesen rászorult a fejére. Közben a villamos befutott a Kossuth utcai megállóba, az ajtók kitárultak, Tutiék pedig leszálltak. Az ellenőr még mindig a sapkájával birkózott. Megszállottként vonaglott, tekeredett jobbra-balra, a sapka azonban nem engedett. Záródtak az ajtók, a villamos újra mozgásba lendült, az ellenőr pedig két kezével sapkájába kapaszkodva rángatózott tovább… A végállomáson állítólag ollóval vágták le róla.
Huszonnyolc évesen Tuti abbahagyta az ökölvívást és hazatért Váradra. A Dinamónál kapott segédedzői állást. Néhány hónapra rá megtakarított pénzéből vásárolt egy háromszobás blokklakást a Március 6. úton. Aztán megismerkedett Irmával, akit hamarosan feleségül vett. Másfél év múlva kirúgták a klubtól, mivel összekülönbözött a városi párttitkárral. Attól fogva naphosszat céltalanul lődörgött az utcákon, vagy kocsmákban múlatta az időt. Esténként tökrészegen tántorgott haza.
Irma egy idő után ráunt az italozásaira, s egy nap választás elé állította Tutit. – Vagy én, vagy a pia, vagy le is út, fel is út. Választhatsz – mondta.
Az egykori bajnok az otthonmaradást választotta. Attól kezdve egyetlen percre sem hagyhatta el harmadik emeleti lakásukat, mivel felesége állandóan kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pedig magánál tartotta.
Egy hétig minden rendben ment, ám a nyolcadik nap végén Tuti már megint merev részeg volt. Másnap úgyszintén. Váltig törte a fejét Irma, sehogyan sem sikerült rájönnie, hogyan rúghatott be Tuti a zárt ajtók dacára. Pedig a dolog nagyon egyszerű, mi több, kézenfekvő volt. Keresett egy fél literes üveget, madzagot kötött a nyakára, az üveg szájába bedugott egy huszonöt lejes bankót, majd szépen leeresztette. Türelmesen kivárta, hogy arra járjon egy gyerek, halkan piszegett, a gyerek feltekintett, Tuti meg elmondta, milyen italt vegyen a közeli élelmiszer boltban. Öt perc múlva a gyerek már nyargalt is vissza a teli üveggel. Ügyen rákötötte a madzagra, Tuti meg szépen felhúzta, közben leszólt: – A visszajárót tartsd meg! Azzal leült a balkonra kirakott székek egyikére, és ott frissiben ki is itta az üveg tartalmát.
Már harmadik hónapja tartott ez az áldatlan állapot, mikor egy délelőtt egy férfi csöngetett be Tutiékhoz.
– A maga férje az a híres ökölvívó bajnok – kérdezte bemutatkozás után.
– Hát igen… Valamikor az volt, de már jó ideje felhagyott a bunyóval… – bizonytalanodott el az asszonyka.
– Nem baj. Azért beszélhetnék vele? Esetleg bemehetek? – folytatta a férfi.
– Hogyne. Természetesen. Fáradjon beljebb, és bocsánatot kérek, de elszoktam a látogatóktól – nyerte vissza magabiztosságát az asszonyka. A férfit a nappaliba vezette, aztán Tutit is behívta az erkélyről.
Sosem derült ki, miről beszélgettek, mindenesetre fontos lehetett, mert sokáig tartott. Már dél körül járt, amikor a férfi végre felállt és elköszönt tőlük.
– Holnap a reggeli géppel Bukarestbe kell mennem – kezdte Tuti, amint becsukták az ajtót a vendég után.
– De hát teljesen tönkrementél az elmúlt hónapokban – futott tele könnyel az asszonyka szeme.
– Majd helyrejövök. Néhány hét és újra a régi leszek. Te csak ne aggódj emiatt – morogta Tuti, és aznap egyetlen kortyot sem ivott.
Másnap reggel taxival kivitette magát a reptérre, és estére már újra otthon volt.
– Felkértek, hogy tanítsak a testnevelési főiskolán, közben azonban nekem is el kell végeznem – újságolta vacsora közben. – Ősztől tehát újra beülök az iskolapadba.
Így is történt. Tuti többé nem nyúlt az üveghez, és három évvel később megkapta tornatanári oklevelét. Közben a kis Tuti is megszületett, aki nemcsak küllemében, de jó és rossz tulajdonságai tekintetében is tökéletes mása volt apjának. Tuti délelőtt tanított, délután büszkén tolta felesége oldalán a babakocsit, s időnként eljárt a régi cimborák közé, hogy eldicsekedjen nekik a fiával.
Már óvodába járt a legényke, mikor egyik nyári délelőtt a Dácia-hídon sétálva Tuti észrevett egy fiatalembert a Körösben, aki zsilipház alatt kétségbeesetten próbált kitörni a gát alatti örvényből. Izmos felsőteste időnként derékig kiemelkedett a vízből, a forgatag azonban mindannyiszor visszarántotta. Látszott, már nem sokáig bírja.
Tuti nem sokat tétovázott. Fiát a járókelőkre bízta, ledobta ruháit, és egy íves fejessel beugrott a Körösbe. Hatalmas tempóval pillanatok alatt a gáthoz ért. Egyik kezével megkapaszkodott a betonfal peremében, a másikat a fuldokló fiatalembernek nyújtotta. Ujjaival erősen átkulcsolta a bajbajutott csuklóját és egy hirtelen mozdulattal felrántotta maga mellé a gátra. Akkorra már legalább százan bámulták a hídról az embermentő jelenetet.
Perceken belül a tűzoltók is megérkeztek. Őket a zsilipőr riasztotta, hogy kimentsék a vízből a két férfit. Csakhogy a leghosszabb tűzoltó tömlő is rövidnek bizonyult, ezért a lánglovagok hármat kapcsoltak össze és igyekeztek a két férfi kezeügyébe terelni. Több mint negyedórás hiábavaló próbálkozás után Tutinak végre sikerült elkapnia a meghosszabbított tömlő végét. A derekukra tekerték a vastag slagot, majd belevetették magukat a vízbe, a tűzoltók pedig vontatni kezdték őket. A hídon és a folyó két partján összecsődült tömeg üdvrivalgásban tört ki. A bámészkodók egy része leszaladt a vízhez, s amint Tuti partra lépett a vállukra kapták úgy nyargaltak vele körbe-körbe.
Az egykori bunyós gyorsan megtörölközött, felöltözött, ölbe kapta a fiát és megpróbált kereket oldani. A tömeg azonban nem engedte. Egyenesen a városházára vitték, ahol addigra már kiállították számára az „Életmentő díszoklevelet”, melyet a tanácselnök rövid és ünnepélyes köszöntő keretében adott át.
Másnap a helyi lapok címoldalon hozták a filmbe illő történet részleteit: hogyan mentette meg az egykori középsúlyú bokszbajnok, a Testnevelési Főiskola népszerű tanára, egy fuldokló fiatalember életét. Mivel délig az összes újság elfogyott, a főszerkesztők utánnyomást rendeltek.
A rendszerváltás után Tuti négy évig politizált, aztán felhagyott a közszerepléssel. A tanítást is abbahagyta és nyugdíjba vonult. Attól fogva kizárólag a családjának élt. Néha kivitte három unokáját a közeli játszótérre, s míg az apróságok hancúroztak, Tuti csendben elüldögélt megszokott padján, s fel-felidézte magában a régi idők nagy pofonjait.
A régi időkét, amikor még minden sokkal szerényebb és egyszerűbb volt, mert megszépítette az emberekben lakozó őszinteség és szeretet. Gyakran eszébe jutott Törökék Manyijának bársonyosan puha és meleg szája, s a csókok, melyekért a Szent János utca összes lámpájából kilövettette velünk a villanyégőket. És még sok minden más is eszébe jutott, mert a múló idő olyan, akár a távolság, megszépíti az összes fiatalkori emléket.