 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
Jó
húsz esztendeje egyik ismerősöm mesélte,
hogy
Balánbánya
környékén él egy
öregember, aki karácsony
táján titokban sorra járja a
vidék nélkülözőit,
élelmet visz nekik, tüzelőt és
játékot. De olyan ügyesen lopja oda
ajándékait,
hogy sokáig senkinek sem sikerült tetten
érnie.
Sokáig én is hiába kerestem. A faragott tornácú, zsindellyel fedett boronaház ajtaján rendszerint nagy, rozsdás lakat lógott, az öreget azonban sehol sem találtam. Aztán egy késő őszi délután végre sikerült rálelnem. Szakadozott ködmönében, szőrtelen kucsmájában épp fát vágott az erdőszélen. Láttam, meghökkent. Néhány pillanatig tétovázott, végül karjára akasztotta a fejszét és intett, hogy kövessem. – Megérdemelné már az olajat – hunyorított felém a válla fölött, miközben babrálta a rozsdás lakatot. Bent aztán asztalhoz ültünk. Az öreg előszedett két poharat, egy üveg köménymagos pálinkát, töltött, aztán leült velem szemben. – Fontos dolog lehetett, amiért ilyen hosszú utat megtett – törte meg egy idő után a csendet. – Valóban az – bólintottam. – Attól függ, kinek mi a fontos – tartotta a tempót az öreg. – Embere válogatja – adtam az okosat. – Nekem például most épp maga – igyekeztem helyes mederbe terelni a szavakat. – Miattam bizony, kár volt idáig fáradnia – folytatta rendületlenül az öreg. – Majd kiderül a végén – válaszoltam jelentőségteljesen. – Maga, bátyám csak kezdje el, én meg közben majd figyelek. Lassan, döcögősen indult a beszéd, ám egy idő után valahogy mégis beletalált a kerékvágásba. Ám a történet javarészét így is a csíkszentdomokosiaktól tudtam meg. Ők mondták el, hogy bár születésekor az öreget Márton Ferencként anyakönyvezték, a környéken mégis mindenki Ferenc Józsefként ismeri. Senki sem tudta, mikor és hogyan ragadt rá a monarchia hajdani császárának neve, csak arra emlékeztek, hogy már gyermekként így szólították. És azóta is, folyamatosan, immár nyolcvankét esztendeje. A nagy, szürke szikla alatt lapuló házat még az apja építette, valamikor a századfordulón, amikor eljegyezte a csíkrákosi születésű Fazakas Ágnest, akivel előző esztendőben, a somlyói búcsúban hozta össze a sorsa, vagy inkább a teremtő Isten gondviselő kegyelme. Igyekezett hát idősebb Márton Ferenc, hogy – tudása mellett – Ágnes iránt érzett minden szeretetét is beleépítse a házba. S a vastag boronafalak gondosan meg is őrizték a szándékot. Ennyi idő után is békét, nyugalmat árasztanak. Még a kéményből felszálló füstnek is meleg otthonszaga van. A szülők halála után a ház Ferencre maradt, aki akkortájt szabadult Bajkó Mihály szentmiklósi kovácsmester keze alól. – Virágos jókedve lehetett az Úrnak, midőn ebbe a Ferencbe lelket lehele – beszélték a népek. Egész nap csak dalolt, dudorászott, viccelődött, közben szinte égett a munka a keze alatt. Úgy verte az üllőt, úgy cifrázta, hogy még a holtak képe is mosolyra derült tőle a sírjukban. Elmúlt a gyász, s Ferenc asszony után nézett. Gyergyóból hozott feleséget magának. Szorgos, szép asszonyka volt, annyi szent. Két fiúval ajándékozá meg Ferencet. Évekig boldogan, gondtalan szeretetben éltek a szikla alatti házban, mígnem egy szörnyű tragédia örökre véget vetett boldogságuknak. A tusnádfürdői vonatszerencsétlenségről – amelyben Ferenc József felesége és két fia életét vesztette – hónapokig cikkeztek az újságok. Néhány idős ember álmában időnként még ma is meg-megjelennek a szakadékba zuhant szerelvény mellé kiterített véres tetemek. A tragédia után Ferenc József sokáig nem mozdult ki a házából. Zárkózottá, magányossá vált, kerülte az embereket. Csak tett-vett, szöszmötölt a ház körül, senkihez sem szólt, még csak nem is köszönt. Úgy tizenöt esztendővel családja elvesztése után történt, hogy egy környékbeli favágóra rádőlt a fa. Társaival Egyeskő alatt döntötte a télirevalót, fent az erdőn. Talán a szél okozta, talán egyéb, a fa nem arra dőlt, amerre kellett volna, s a fiatalembernek már nem volt ideje elugrani. Mikorra társai lefűrészelték róla a vastag törzset, még élt. Véres ajkaival motyogott valamit, de már nem lehetett megérteni… Aztán sóhajtott egyet, tekintete megakadt egy magányos falevélen, s többé nem mozdult… Mire leértek vele, már egészen megmerevedett. Két fiúgyermeke maradt árván. És akkor megtörtént az első csoda. A karácsony előtti napon az özvegynek Csíkszentdomokoson akadt dolga. Még pirkadat előtt befogta a lovat a szán elé, felültette, jól bebugyolálta a két fiút és nekivágtak a sötét útnak. Szenteste csak jóval sötétedés után tértek haza. Meglepetésükre a tornácon, végig a fal mellett legalább egy hónapra elegendő tűzifa sorakozott. Az ajtó előtt fenyőillatú, vasalt talpú szánkó, rajta fából kifaragva takaros kis szekér, előtte két apró ökröcske, mellettük két ágaskodó paripa. Annyira élethű mindegyik, hogy az ember szinte várta, mikor nyerítik el magukat a paripák, s bőgnek egy keserveset az ökrök. A szán mellett tele átalvető, benne sonka, kolbász, frissen sült kenyér és kalács. Ugyan kitől származhat ez a jótétemény, törte a fejét a fiatalasszony, de sehogyan sem talált választ. Néhány nappal később egy másik özvegy is hasonló esetről számolt be. Karácsonyig még négy helyen bukkant fel a rejtélyes Mikulás. Megindult a szóbeszéd, a találgatás. A környékbeliek mindenkit számbavettek, végül kisütötték: egyedül Ferenc József tehette. Ezt látszott alátámasztani a fából készült állatkák finom mívű faragása is. A hozzáértő számára a véső kezelése sok mindent elárul a mesterről. De mindez csak feltételezés volt, a rejtélyes esetek pedig egyre sokasodtak. A jótékonykodó Mikulás kilétére azonban még sokáig nem derült fény. Hat-hét éve történt, hogy a domokosiak egyike kérdezni akart valamit az öregtől. Azonban nem találta otthon. Ajtaján ott lógott a nagy, rozsdás lakat. Már épp indulni készült, amikor egy belső sugallatra belesett az ablakon. Hát az asztalon ott sorakoztak a míves faragású ökrök, paripák, legalább kéttucatnyi. Szekérből is volt vagy hat. Amint hazaért, rögvest elhíresztelte ismerősei körében a látottakat. Azon a Szentestén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, amikor kívülről valaki erősen megkopogtatta háza ajtaját. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott kucsmájú, kendőjű környékbeli férfi és asszony toporgott a térdig érő, frissen esett hóban. S ahogy ott állt az öreg, a meglepetéstől földbe gyökerezett lábakkal, egyszer csak felcsendült a dal: „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok! Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok…” Nőtt, terebélyesedett az ének, mintha az erdő fái is együtt énekeltek volna az emberekkel. Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban, s barázdáktól szabdalt arcán vékony erecskékként folytak a könnyei… Azóta minden esztendő Szentestéjén felkerekednek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák titokzatos jótevőjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetből. Mert a szeretet maga az örök karácsony. |