Emlékszem, apró gyerekként sok mindent nem értettem. Egyebek mellett nem fért a fejembe, miért kell csősszel őriztetni a parkok füvét, mikor a városban senkinek sincs tehene, de még kecskéje vagy juha sem. Az sem volt egészen világos számomra, hogyha mindenki egyenlő, a szomszéd utcában lakó párttitkárért miért jön minden reggel nagy fekete autó, miközben az emberek többsége biciklivel vagy villamossal közlekedik. Azon is sokat tűnődtem, miért van külön húsvétja a magyaroknak, és külön a románoknak, holott tudvalevőleg csak egyetlen Jézust feszítettek keresztre. Egy szó, mint száz, gyerekként számos dolog érthetetlen volt számomra, néhányukat még ma sem egészen értem. Osztálytársaimtól eltérően, a mi lakásunk szép, faragott bútorokkal volt berendezve, melyek Szofi nénitől, anyai nagyanyám Mariska nevű húgának a sógornőjétől származtak, aki a bútorok fejében magáénak tudhatta nagyszüleim kicsiny háza három szobájának egyikét. Szofi néni szőke volt és általában akcentus nélkül beszélte a magyart, csak olyankor vált érezhetővé kiejtésén egyfajta halvány szláv árnyalat, ha valaki vagy valami kihozta a sodrából. Vonásai alapján apám úgy vélte, Oroszországban született, annak is valamelyik Isten háta mögötti vidékén. Meggyőződése mellett következetesen ki is tartott. Hiába magyarázta anyám, hogy Szofi néninek semmi köze az oroszokhoz, ugyanis tőrőlmetszett bolgár. Várnában született, onnan került fivérével Bukarestbe, majd Trianon után Nagyváradra. Mivel álláspontjából egyikük sem engedett, valahányszor Szofi néni származása szóba került, mindig hajba kaptak. Estig nem is szóltak egymáshoz. Lefekvés előtt azonban rendszerint összebékültek, hogy megfeleljenek az ősi intésnek, miszerint: Ne menjen le a nap haragotokkal! Történelmi tény, hogy 1944. október 11-ről 12-re virradó éjjel a szovjet és román csapatok bevonultak Nagyváradra. Az éj leple alatt érkezett katonák fekete kísértetekként surrantak a sötét utcákon. Enyhe volt az idő, Szofi néni nyitott ablaknál aludt. Éjfél körül toporgásra és elfojtott szitkokra ébredt. Felkapcsolta az éjjeli szekrényén álló olvasólámpát, és fáklyaként a magasba emelte. A látványtól kis híján szívszélhűdést kapott: az ablaknál ugyanis megelevenedett Laokoónként egy géppisztolyos szovjet katona tekergett, vonaglott, a rácsavarodott függöny fogságában. Szofi néni először ösztönösen elvisította magát. A következő pillanatban azonban már helyre is billent lelki egyensúlya, s vulkánkitöréshez hasonló elemi erővel
robbant ki belőle a lelkében hosszú évtizedek alatt felgyülemlett oroszok iránti ellenszenv, keserűség, fájdalom és csalódottság. A hamisítatlan várnai tájszólásban előadott szitkok sistergő mennykövekként záporoztak a függönybe tekeredett katonára, aki kétségbeesetten igyekezett szabadulni kényelmetlen helyzetéből. A kiabálásra nagyszüleim feltépték az ajtót, de egészen kinyitni már nem tudták. Mozdulatlanná dermedtek az eléjük táruló látványtól. Szofi néni, akár egy rózsaszín felhőbe burkolódzott haragos istennő tajtékzó dühvel toporzékolt az ágyán. Két karját a magasba emelte, elszabadult szőke hajfürtjei – akár egy gorgó-főn – kígyókként tekergőztek feje körül, közben szájából megállás nélkül ömlöttek a bolgárul megfogalmazott szitkok. Elképzelni se tudom, mekkora lehet az azonosság a bolgár és az orosz nyelv között, a katona azonban nagy valószínűséggel minden szavát érthette, mert a rémülettől egyszerűen megbénult. Akár a nagyszüleim. Csak állt kikerekedett szemekkel, és megadóan várta, mikor sújtják agyon Szofi néni gyilkos indulatának szikrázó villámai. Hosszú percekbe telt, mire valahogy összeszedte magát, és egy kétségbeesett lendülettel, a testére tekeredett függönnyel együtt kivetette magát az alacsony ablakon. A következő pillanatban a karnis hatalmas robajjal leszakadt, Szofi néni pedig némán az ágyára rogyott. Mire nagyapám az ablakhoz ért, a szovjet katonát már elnyelte a sötétség. Nagyszüleim kora reggel a függöny keresésére indultak. A Szigligeti utca közelében akadtak rá – cafatokra szabdalva. A katona valószínűleg bajonettjével vágta le magáról, ahogy az uborka szabadul meg a testét gúzsban tartó szárától a mahámritjundzsaja mantrában. Délben egy alhadnagy vezetésével négy orosz katona rúgta be a kapunkat. Szofi nénit és nagyszüleimet kiráncigálták az udvarra és a falhoz állították, rájuk szegezték géppisztolyaikat, a tiszt pedig tajtékzó dühvel kiabálni kezdett. Szofi néni bátortalanul megkérdezte: tolmácsolhatja-e az elhangzottakat, mire az alhadnagy övtáskájához kapott, előrántotta pisztolyát, és még cifrábban folytatta a rikoltozást. Tekintetéből gyűlölet és mély megvetés áradt. Aztán hirtelen elhallgatott. Mintha elvágták volna a szavát. Vérben forgó szemei a nagyapám mellényzsebében lapuló ezüst zsebóra láncán állapodtak meg. Tekintete felcsillant. Odalépett az öreghez és mutatóujjával finoman kiemelte az órát. Nagyapám úgy érezte, mintha tőrt szúrtak volna a szívébe. A díszes órát a Magyar Királyi Államvasutak elnök-vezérigazgatójától kapta mozdonyvezetői munkássága és pontossága elismeréseként. A tisztet nyilván ez egyáltalán nem érdekelte. Leplezetlen tetszéssel nézegette az órát, aztán váratlanul a zsebébe süllyesztette. Nagyapám ösztönösen előrelépett, a következő pillanatban négy géppisztolycső szegeződött a mellének. Keserűen nyelt egyet, lélekben
örökre elbúcsúzott kedves órájától, és visszalépett. Pár perccel később az oroszok távoztak. Soha többé nem zaklatták nagyszüleimet, se Szofi nénit.