Kolozsvárról tartottam hazafelé. Bánffyhunyadtól egyedül ültem a vonatfülkében, gyönyörködtem a napsütésben fürdő ismerős tájban. Október elején jártunk, a fák lombjaiba már belekapott az ősz rozsdásodó foga. Néztem a színekben tobzódó hegyoldalakat, és apám szavai jutottak eszembe, aki az egyik szünidő végén így köszönt el tőlem: „Sose feledd, fiam, a szülőföld arról ismerszik meg, hogy ott a szél is neveden szólít, és bárhova lépsz, a talaj bársonyként simul a talpad alá. Mert a szülőföld mindenkit észben tart, aki belőle vétetett. Nemcsak észben tartja, vissza is várja. Ezért sehol a világban nem érezheted olyan jól magad, mint a szülőföldeden.”
Már magunk mögött hagytuk a Királyhágót, a körösrévi szurdokon is túljutottunk, néhány perc, és befutunk Élesdre, villantak fel ifjúkori utazásaim emlékei.
A városka állomásán jól öltözött úr kapaszkodott fel vonatunk lépcsőin. Benézett a szomszédos fülkébe, végül engem választott. Köszönt, felrakta poggyászát a csomagtartóba, kényelmesen elhelyezkedett, és olvasni kezdett. Mezőtelegden jártunk, amikor elunta az olvasást, maga mellé rakta könyvét, és minden bevezetés nélkül mesélni kezdett.
Nagyváradon születtem. Felejthetetlen gyerekkoromat is ott töltöttem. A legszebb, legizgalmasabb emlékeim ma is oda kötnek, Ady Pece-parti Párizsához. Különösen ahhoz a miénkkel szomszédos, titkokkal teli, Körös utcai házhoz, amely a homlokzatát díszítő gipszstukkókról, „Indián-ház” néven írta be magát a váradi köztudatba. Egykor híres vendéglő működött udvarán, mely esténként hangos volt a zenétől és kacagástól. S ahol szerelemtől kipirult arcú párok ropták az épp divatos táncokat. Korán elhunyt feleségemet is ott ismertem meg.
Sok-sok év után a rám törő nosztalgia a régi emlékek színhelyére vonzott. Az öreg váradi utcák köveit elnyelte az aszfaltburkolat. A polgári lét ízlését tükröző díszes házak többsége időközben eltűnt, a megmaradtakat simára kozmetikázták. Megszaporodtak az új épületek, vendéglők, egyszóval: a jólét hangulatát árasztotta a város.
Hevesen dobogó szívvel közeledtem a régi ház felé. Már csak néhány lépés, nyugtattam magam, és megérinthetem a titkokat, régi emlékeket árasztó falakat. Újra érezhetem az udvaráról kiáradó illatokat. Talán a régi dalok is felcsendülnek újra.
Aztán csak álltam megdöbbenve, mint akit becsaptak, mint akinek ellopták legkedvesebb emlékeit, egész múltját…
Az Indián-ház helyén tizenegy emeletes lakóépület nyúlt a magasba, két alsó szintjét edzőterem foglalta el. Ablakai idegenül, hideg közönnyel fénylettek a napsütésben.
Még maradtam volna, de csalódottságom elűzött a szomorú helyről. Viszolygást éreztem. Ez már nem a régi kép. Az örökre eltűnt, szertefoszlott. Legfeljebb álmaimban tér vissza időnként.
Ennek már sok éve. De most újra fellobbant bennem a vágy, hogy még egyszer, utoljára ellátogassak egykori szülővárosomba. Tudom, azóta még inkább megváltozott minden, mégsem tudtam visszafogni magam. Még egyszer látni akarom mindazt, amit a maradandóság igényével emeltek elődeink. Egyben búcsú is ez. Úgy tervezem, beülök egy étterembe, megebédelek, közben elköszönök hajdanvolt ifjúságom egykori helyszíneitől. Mindentől. Váradtól és magától az élettől is, mely sohasem lett olyan, amilyennek fiatalemberként megálmodtam. Ahogy a régi dal mondja:
…„Csillogó szép csodás világ,
búcsú nélkül megyek tovább,
soha se jó, a búcsúszó,
s mire való a könnyes vád?
(…)
Fizetek, főúr, volt ezer remény,
és egy életem, amit elrontottam én.”