Ma sem tudom az okát, de gyerekkoromban nem kedveltem a macskákat. Emlékszem, valahányszor az utamba került egy, addig nem nyugodtam, míg ki nem kergettem a világból. Egyedül Matyi, Vilma néni hófehér szőrű, égszínkék szemű kandúrja érezhette biztonságban magát a közelemben. Vele is csak gazdájára való tekintettel voltam elnéző.
A macskák iránti ellenszenv egyik felét vélhetően apai felmenőimtől örököltem, másik felét Emil bácsi oltotta belém, aki úgy tartotta, hogy a macskák a földkerekség legmegbízhatatlanabb állatai.
Bezzeg a kutya! A hűség és a kitartás eleven megtestesítője! Az egyetlen teremtmény a világon, amely jobban szereti gazdáját, mint saját magát, magyarázta határozott meggyőződéssel. Mivel állításait atyám is rendre megerősítette, a macskák iránti ellenszenvem idővel életre szóló rögeszmévé vált.
Emlékszem, egy alkalommal épp azon mesterkedtem, hogyan tudnám az udvaron hagyott és szappanos vízzel teli mosóteknőbe ugrasztani a szomszédék cirmosát, mikor megállt mellettem Emil bácsi.
– Hát te miben sántikálsz?
– Meg akarom füröszteni Picurt, mert már nagyon ráfér…
– Csakhogy a macska nem szereti ám a vizet.
– Én se szeretem, mégis örökké fürösztenek – vágtam vissza.
– Aztán azt tudod-e, komám, mikor mereszti a macska a farkát az égnek?
– Tudja a csoda – felteltem restelkedve.
– Te se sokra viszed az életben – legyintett az öreg. – Hát, amikor a lépcsőn le- vagy felfelé fut – bújt ki belőle a tanítói hajlam.
Emil bácsit szavahihető embernek ismerte mindenki, nekem mégsem volt nyugtom addig, amíg személyesen meg nem győződtem állítása igazáról.
Saját macska híján másnap délben átosontam a szomszédba, Szűcsékhez, akiknél viszont annyi tanyázott, mintha a Szent János utca összes macskája oda költözött volna. Ott heverésztek a jóléttől ellustultan szanaszét az udvaron, gyepen, padon, virágágyásban. Annyira se méltattak, hogy legalább a fejüket felemeljék. No, nem sokáig tartott a nyugalmuk. Elkaptam az első kezem ügyébe esőt, ráállítottam a padlásfeljáróra, aztán hirtelen mozdulattal a magasba lendítettem a két karom s olyan veszedelmeset sisteregtem, hogy magam is megijedtem tőle. A macskának se kellett több. Égnek meresztette a farkát, azzal, uzsgyi, nekilódult. Úgy nyargalt felfelé a lépcsőkön, mintha puskából lőtték volna ki. Alig bírt megállni odafönn.
Próbaképpen még két macskával megismételtem a gyakorlatot, aztán elégedetten hazamentem.
Alig vártam az estét, hogy elújságolhassam Emil bácsinak a hírt. Úgy hét óra tájban végre fel is bukkant az öreg, a torkán leeresztett bormennyiségtől kissé kapatosan. Szokásához híven, félrecsapott kalappal mérte a járda szélességét, közben halkan dudorászott.
– Úgy történt pontosan, ahogy mondta!… – nyargaltam elébe. – Meredt ám a farkuk az égnek, akár a zászlórúd az iskola udvarán! – lelkendeztem.
– Csendesebben, komám! – kapta mutatóujját a szája elé az öreg, s óvatosan körültekintett. – Még félreérti valamelyik tyúkagyú, aztán nézhetjük magunkat…
– A farokmeresztésen kívül, tudnak valami egyebet is ezek a fránya jószágok? – fogtam halkabbra a szavam.
– Hát persze, hogy tudnak – suttogta jelentőségteljesen a vén tökéletlen. – Például bármilyen magasról dobod le őket, mindig talpra esnek.
– Akár a templomtoronyból is?… – nyílt tágra a szemem.
– Onnét leginkább – igazította egyenesbe a kalapját az öreg.
– Még a székesegyház tornyából is?
– Meg se kottyan nekik – legyintett. – Csak arra ügyelj, hogy a lábaik felfelé álljanak, amikor útjukra ereszted őket…
Másnap reggel alig vártam, hogy elmenjen anyám. Kerestem egy rossz zsákot, a hónom alá kaptam, és meg se álltam Takács Paliékig.
– Hát téged meg mi lelt? – méregetett gyanakodva Pali.
– Egy fontos kísérletet kell elvégeznünk, de előbb macskát kell szereznünk hozzá valahonnan – válaszoltam jelentőségteljesen.
– Macskát? – hüledezett Pali. – Aztán mi a fenét kezdünk a macskával?
– Kidobjuk a székesegyház tornyából, és megnézzük, talpra esik-e?
– Ki találta ki ezt a baromságot?
– Egy tudós ember – suttogtam bizalmasan.
– És azt állítja, talpra esik?…
– Azt! Mégha a Holdból dobjuk le, akkor is.
– No, erre én is kíváncsi vagyok – kapta fel a zsákot Pali. – Gyerünk! Általában mindig esz a fene két-három macskát az udvarunkon, hátha sikerül elkapnunk egyet közülük.
Tíz perccel később már egy fekete kandúrral nyargaltunk felfelé a vasútállomás felőli torony rozzant lépcsőin. Fent kinyitottuk a Szent László-szoborra néző ablakot, óvatosan kihámoztuk a zsákból a macskát, Emil bácsi instrukcióinak megfelelően, hanyatt fordítottuk, és jókora lendülettel beledobtuk a nagy semmibe. Szegény állat kétségbeesetten tekeredett jobbra, csavarodott balra, végül az utolsó tíz-tizenöt méteren már
valóban a föld felé meredtek kinyújtott lábai. Szerencséjére frissen kaszált fűre esett. Felpattant, és futni kezdett, mint akinek a szemét vették. Könnyed ugrással fent termett a kerítés peremén, átnyargalt az úttesten, s mire hazaértünk, már megint az udvaron süttette a hasát a nappal.
Ezzel a kísérlettel magamban le is zártam a macskákról szóló fejezetet. Legalábbis azt hittem.
Teltek, múltak az évek, már férj voltam, apa, és egy rogériuszi panelház negyedik emeletén laktunk, mikor egy reggel az erkélyre kilépve egy üvegmosó keféhez hasonló torzonborz és villogó szemű vadállat fújt és prüszkölt rám az erkélykorlátról. Az ijedtségtől a lélegzetem is elállt. Hirtelen visszaugrottam a lakásba, becsaptam magam mögött az ajtót, még a kulcsot is ráfordítottam, nehogy utánam vesse magát a dühös fenevad.
A család épp reggelizett, amikor rájuk rontottam. Már tátottam a szám, hogy előadjam példátlan kalandomat az üvegmosó szörnnyel, mikor két lányunkból kitört a kacagás
– Láttuk, apa, mennyire megijedtél Torziborzitól…
– Miféle szerzet az a prüszkölő üvegmosó kefe – engedtem el a fülem mellett gúnyos megjegyzésüket.
– Nem üvegmosó kefe az, apa, hanem macska. Annuska néni perzsa cicusa.
– Aztán, hogy a búbánatba került a mi erkélyünkre?
– Kíváncsi lehetett és átbújt a két erkélyt elválasztó üvegfal alatt.
– Na majd megtanítom én repülni – fogadkoztam mímelt haraggal.
– Kérünk, apa, ne bántsd Torziborzit! Annuska néninek ő az egyetlen társa. Bele is halna, ha elveszítené…
– De hát egy macskának mozgásra van szüksége…
– Annuska néni mindennap, kora hajnalban leviszi sétálni. Amikor még a legtöbben alusznak. Azért nem tud róla senki.
– Aztán hogyan csalogatja vissza? – meresztettem tágra a szemeimet.
– Nem kell csalogatni, apa, mert pórázon sétáltatja.
– Mint a kutyákat?...
– Pontosan úgy.
– Édes, jó Istenem, hová süllyedt ez a világ. Már a macskákat is pórázon sétáltatják – buggyant ki belőlem a felháborodással vegyes elkeseredés. – Tán még szájkosara is van?…
Aztán annyiban maradt a dolog. Ha néhanapján összefutottunk Torziborzival, mindketten igyekeztünk kellő önfegyelmet tanúsítani. Én nem próbáltam ledobni, ő viszont nem fújt és nem is prüszkölt rám.
Az emlékezetes eset után néhány hónappal váratlanul méretes patkány jelent meg a lakásunkban. Valószínűleg a csövek szigetelésén kapaszkodott
fel, bár az sem kizárt, hogy egyszerűen felsétált a sima falon, akár a légy. A patkányoktól minden kitelik.
Tény, hogy bejutott a lakásunkba. Nagy volt és félelmetes. Előbb végigsurrant minden szobán, végül a konyhát találhatta legbiztonságosabbnak, mert bebújt az egyik szekrény mögé, és többé nem jött elő.
Aznap este nem vacsoráztunk. Lefekvés előtt az összes ajtót becsuktuk, mégse tudtunk nyugodtan aludni. Folyton attól rettegtünk, hogy a patkány kirágja magát a konyhaajtón, utánunk jön, és minket is összevissza rág.
Reggel korán becsöngettem Annuska nénihez.
– Mi történt, fiam? – kérdezte feldúlt képemet látva.
– Nagy baj történt, Annuska néni. Tegnap egy patkány jelent meg a lakásunkban.
– Jézusom! – kapott a szívéhez az idős asszony. – És mekkora?
– Hatalmas! – feleltem. – Valószínűleg valami mutáns egyed lehet…
– Tán betegnek tűnik?
– Nem beteg, Annuska néni, csak nagy. Éppen ezért kis időre kölcsön szeretném kérni Torziborzit, hogy végezzen vele.
– Jaj, fiam, ez a macska még soha életében nem látott patkányt. Lehet, hogy nem is merné megtámadni… És mi történik, ha a patkány támadja meg szegényt?...
– Ne tessék félni, Annuska néni! Már kihegyeztem két seprűnyelet, ha támadna a patkány, azonnal felnyársalom…
Annuska néni kicsit még szabódott, kérette magát, aztán mégis kihozta Torziborzit.
– Nagyon vigyázzon rá, fiam. Nem élném túl, ha valami baja esne…
– Semmi baja nem esik, Annuska néni! Szentül ígérem magának.
Elköszöntem, s hónom alatt Torziborzival már nyargaltam is vissza a lakásunkba.
– Figyeljetek! – suttogtam. Most majd meglátjuk, mire képes ez az üvegmosó. Tényleg macska vagy csak annak csúfolják. Azzal megnyitottam a konyhaajtót, és a résen beeresztettem Torziborzit, visszahúztam az ajtót, és feszülten figyeltük, mi történik.
Jóformán tízig se számoltunk el, Torziborzi vészjóslón elnyávogta magát. A következő pillanatban felvisított a patkány, azzal elkezdődött az életre-halálra szóló küzdelem. Időnként tompa puffanások jelezték, merre folyik a csata. Aztán edénycsörömpölést hallottunk, majd újabb nyávogást, végül egy hörgésbe fulladó kétségbeesett visítás után csend lett. Néma, nyomasztó, szinte síri csend.
Vártam még néhány percet, aztán elszántan benyitottam. A konyha közepén ott ült Torziborzi és nyalta a száját. Előtte kiterítve a hatalmas patkány, átharapott gerinccel.
Felkaptam Torziborzit és megcsókoltam. Aztán kiadtam az utasítást, hogy ami finomságot találni a házban, azt mind rakják a hős kandúr elé. Aznap mindnyájan igyekeztünk az üvegmosó kefére hajazó kandúr kedvébe járni.
Torziborzi attól fogva családtagnak számított. Többet volt nálunk, mint otthon. Valahányszor felbukkant az erkélyen, mindig szókincsem legszebb jelzőivel illettem. Nem is becéztem, egyenesen udvaroltam neki. Ő meg hősies önfeláldozással tűrte a kényeztetést. Sokszor munka közben is az ölemben ült, hangosan dorombolt, és mellső lábai tűhegyes körmeivel „dagasztotta” vagy inkább szaggatta áttetszővé tépett nadrágomat. De nem bántam. Elvégre a macskák a földkerekség legkedvesebb, legszeretetreméltóbb és legmegbízhatóbb állatai.