Csősz Pistáról minden valamirevaló váradi tudta, hogy burokban született. Az efféle kiváltságos embert élete végéig elkíséri a szerencse. Messziről megérzi a földbe ásott kincset, akár a jó szamár a készülő esőt. Megérzi, és meg is találja. Ráadásul sem kés, sem kard, de még a pisztoly- vagy a puskagolyó sem képes ártani neki.
Hogy Csősz Pista valóban szerencsés csillagzat alatt született, már egészen zsenge korában bebizonyosodott. Hatéves lehetett, amikor bátyjai felállították a Széles utcai híd korlátjára, aztán rászóltak: Na ugorj, öcsi! Pista gyerek nem is kérette magát, rögvest elrugaszkodott és olyan szép homorú ívű csukafejessel érkezett a Körösbe, hogy még a Szajkó fivérek is eltátották tőle a szájukat. Csakhogy a pillér tövében jókora kőtömb lapult. Vélhetően még a hajdani hídépítők felejtették ott, bár az sem kizárt, hogy a tavaszi áradások görgették le a hegyekből. Tény, hogy Pista feje nekiütődött. Mélyen volt a kő, de még így is jókorát reccsent a kobakja. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, és erejét vesztve elterült a folyó fenekén. De az egész csak egy villanásnyi ideig tartott. A következő pillanatban már feleszmélt a burokban született legényke. Hirtelen elhatározással elrugaszkodott a kavicsos folyófenéktől, és prüszkölve emelkedett a felszínre. Amint bátyjai meglátták öccsük vérző fejét, nyomban utána ugrottak, kisegítették a partra, ölbe kapták, és úgy ahogy voltak, fürdőgatyásan nyargaltak vele Bozsódi János főorvoshoz. A már fiatalon híressé lett gyermeksebész végigtapogatta Pista kobakjának, s nyakának minden négyzetcentiméterét. Közben hol hümmögött, hol a fejét csóválta.
– Meg kell adni, keményfejű gyerek – összegezte diagnózisát. Aztán érzéstelenítőt fecskendezett a seb körül a fejbőr alá, barna zsinórt fűzött egy görbe tűbe, és szapora öltésekkel ügyesen összevarrta a felhasadt bőrt. Végül bekötözte a megszeppent gyerek fejét.
– Derék katona lesz belőled, fiam – veregette meg Pista vállát a főorvos, majd bátyjai felé fordult: – Pupilláiból, s a hidegrázásból ítélve, enyhe agyrázkódása van, de holnapra elmúlik. Három nap múlva viszont hozzátok vissza kötözésre, s ha lehet, a jövőben jobban vigyázzatok rá! – kötötte a lelkükre búcsúzóul.
Egy hét múlva lekerült a turbán Pista fejéről, iskolakezdésre pedig a hasadás helyén nőtt töpörtyűszerű varrat is leszáradt. Addigra már a fél város tudott a csodás kimenetelű vízbeugrásról.
Telt, múlt az idő és Pista legénnyé cseperedett. Mivel kicsi korától ügyesen
rajzolt, szépen faragott, özvegy édesanyja úgy határozott, legkisebb fiát az egyik neves váradi sírkőfaragóhoz adja inasnak. Pista egykedvűen fogadta anyja bejelentését. Másnap be is állt a kőfaragóhoz. Naphosszat keverte a cementet és dolomitőrleményt, cipelte a már kiöntött sírköveket, obeliszkeket, kriptafedeleket. Ha mestere úgy kívánta márványt csiszolt, vagy valamelyik temetőben betongyűrűt öntött. Nagyritkán a vésőt is kezébe vehette.
Húszéves korában annak rendje s módja szerint bevonult katonának, letöltötte a két évet, aztán hazatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Hétközben a sírkőfaragó műhelyben serénykedett, szombatonként pajtásaival eljárt a bálokba. Néha őt verték meg, máskor ő tört be néhány fejet, a lányokkal azonban valahogy nem sikerült zöld ágra vergődnie. Nem mintha bárminemű kifogása lett volna a szemrevaló fehérnépek ellen. Sőt! Nagyon is igyekezett a kedvükbe járni. Ám a lányok valami miatt idegenkedtek tőle. A második, harmadik találka után rendszerint faképnél hagyták.
Bántotta a dolog Pistát, nagyon is bántotta. Nem is ment józanon haza soha. Özvegy édesanyjának majd’ megszakadt a szíve nagy bánatában. Mondogatta is Szeghalmi néninek, valahányszor összefutottak a piacon:
– Ó, drága Mariskám. Mit nem adnék, ha Pista is olyan lenne, mint a testvérei, akiknél már három-négy gyerek hancúrozik az udvaron.
A harmincas évek közepén csősz nélkül maradt az Olaszi temető.
– Nálad alkalmasabb embert keresve sem találnánk, fiam – kopogtatott be egy nap a gondnok Pistáékhoz. – Ha elvállalod a csőszködést, a csőszlakás is örökre a tiéd lehet – tette hozzá jelentőségteljesen.
– Ami azt illeti, ennél valamivel többet vártam az élettől – válaszolta Pista az ajánlatra. – De ha nekem ez van szánva, kénytelen vagyok beérni vele. Egye fene, elvállalom – csapott a gondnok tenyerébe. Így lett a kőfaragó legényből Csősz Pista.
Barna arcú, sovány, szikár ember volt már, amikor az ötvenes évek közepén megismertem. Csontos karján úgy dagadtak az erek, mint a ruhaszárító kötelek, a fehérre meszelt csőszház előtt, amely a Temető utca felőli kapu mellett támasztotta belülről a sírkert roskatag téglakerítését. Napközben sírokat ásott, öntözte a virágokkal beültetett hantokat, egyengette a temetőkert útjait. Sötétedés után kulcsra zárta a két kaput, leakasztotta az ajtó melletti szegről a lámpát és végigjárta a temetőt. Aztán ő is nyugovóra tért.
A holtak sohasem háborgatták, az élők csak elvétve. Néha előfordult, hogy a kocsmából hazafelé tartó ittas emberek egyikét-másikát elnyomta az álom a hantokra boruló szomorúfüzek alatt. Éjfélig többnyire kialudták
mámorukat s indultak volna haza. Mivel a kapuk zárva voltak, kénytelenek voltak felkölteni Csősz Pistát. Dühös volt az öreg, majd szétvetette az indulat. Nem is nagyon türtőztette magát, szabadjára engedte a lelkében felgyülemlett összes keserűséget, mérget. Kacskaringós káromkodásait úgy cifrázta, mint a szűrszabók cifraszűreiket. Anyám szerint Pista bácsit káromkodásban legfeljebb a fuvarosok múlták fölül.
Beszélték, hogy egy alkalommal, az egyik hazafelé tántorgó részeg beleesett egy frissen kiásott sírba. Ha már benne volt, ott fektében el is aludt. Október vége felé járt, hűvösek voltak az éjszakák. A hidegtől gyorsan magához tért és kiabálni kezdett: – Jaj, de hideg van! Jaj, de hideg van!… A kiabálásra felébredt Pista bácsi. Mérges volt, mint mindig, valahányszor felriasztották álmából, s csak úgy, gatyásan, mezítlábasan kiállt a háza ajtajába és visszakiabált: – Úgy kell neked! Fázzál csak! Miért rúgtad le magadról a földet!
Ettől az egyetlen esettől eltekintve az öreg mindig nagy tisztelettel beszélt a holtakról. Szent meggyőződése volt, hogy az elhunytak, vagy ahogyan ő nevezte őket: „a jobb létre szenderültek”, keményen megtorolják, ha valaki háborgatni merészeli végső nyugalmukat.
A holtakkal nem is volt baj soha. Most sincs. Békésen nyugszanak egymás mellett, nemzeti és felekezeti hovatartozástól függetlenül. Némán tűrik a sírkerteken kívüli világ aljasságait. Nem lopnak egymástól, nem verekednek, nem gyűlölködnek. Az irigykedés, féltékenykedés, bosszú kizárólag az élők jellemzője.
Míg élt anyai nagyanyám gyakran kísértem el az Olaszi temetőben nyugvó nagyapám sírjához. Ő vitte a virágot, én meg egy ütött-kopott, alumínium tejeskandlit lóbáltam, melyet a temetőkútnál mindig megtöltöttünk vízzel. A vízmerítést a világ összes kincséért sem engedtem volna át nagyanyámnak. A temetőkútban ugyanis népes békakolónia tanyázott. Történt, hogy egyik alkalommal épp egy gyanútlanul sütkérező méretes bakbékát igyekeztem a vízzel együtt a kandliba terelni, amikor váratlanul erélyes hang szólalt meg mögöttem. Az ijedtségtől kis híján belefittyentem a kútba.
– Semmit se változtál, Jolán! Ma is ugyanolyan szép vagy, mint lánykorodban. Látod, ha annak idején engem választasz, most nem özvegyként kellene kijárnod a temetőbe – szavalta a fehéringes férfi.
– Persze, mert akkor örökké itt lakhatnék – válaszolta nagymama. – Ugyan már, Pista, ezerszer megmondtam, azért választottam Imrét, mivel te világéletedben felelőtlen, könnyelmű ember voltál. Csak a barátok léteztek számodra, s az ital. Hol egyik, hol másik, hol egyszerre mindkettő. Milyen élet várt volna rám, melletted?…
– Húsz éve egyetlen kortyot sem ittam…
– Mert akkorra már tönkrement a májad. Ne áltassuk egymást, Pista…
– Még most sem késő, Jolán…
– De nagyon is késő, Pista. Öregasszony vagyok, te meg öregember. Nekünk már csak múltunk van, jövőnk nem lehet… Na, Isten megáldjon. És máskor, kérlek, ne hozd rá a frászt az unokámra. Az imént is majdnem beleesett a kútba ijedtében, amikor elkurjantottad magad a háta mögött…
– Nagymama, ki volt ez a bácsi? – szegeztem neki a kérdést, amint eltávolodtunk a kúttól.
– Áh, csak egy vén tökéletlen… – legyintett bosszúsan.
– Miért mondta, hogy annak idején őt is választhattad volna?
– Mert nagyapád előtt ő udvarolt nekem.
– És te mégis nagyapához mentél feleségül?…
– Pontosan. Nagyapád mozdonyvezető volt, Pista bácsi viszont sose vitte többre a csőszködésnél. Ezt te úgyse érted…
– De ha Pista bácsi lenne a férjed, miért lakhatnál örökké a temetőben? – faggattam állhatatosan tovább.
– Mert ő itt lakik. Ugyanis Pista bácsi a temetőcsősz! – zárta le beszélgetést nagymama.
Napokig töprengtem a hallottakon. Sehogyan sem fért a fejembe, miért kell csősszel őriztetni a holtakat, hisz’ akire egyszer rázárják a koporsó födelét, ráadásul még egy csomó földet is ráhánynak, az soha többé ki nem kel önerejéből, a sírból. Ám bárhogy is csavartam, csak nem lettem okosabb. Háromnapnyi tépelődés után meg is kérdeztem anyámtól:
– Mi szükség a temetőcsőszre, ha a holtak már úgyse támadnak fel?
– Nem a holtakat kell őrizni, te, butus, hanem a sírkertet – simogatta meg a fejem. – Tán újra megkörnyékezte nagymamát az a vén részeges? – komolyodott el.
– Senki sem környékezett meg senkit… – zártam le a beszélgetést, s már nyargaltam is át a szomszédba, Emil bácsihoz.
Az öreget sofőrtársai egymás közt „Fényes” Emilként emlegették, mivel vízözön előtti moslékszállító teherautója örökké tükörfényesen ragyogott.
Igazság szerint a rozoga Molotov az állami gazdaságé volt, Emil bácsira csupán a vezetését bízták, ettől függetlenül az öreg háromhavonta újrafestette. Valahonnan szerzett egy kiszuperált tűzoltó készüléket, átalakította levegőtartállyá, rácsatolt egy nyomásmérőt s egy méretes pumpát, engem pedig kinevezett kompresszornak. Mivel a levegőtartály nyomásának szinten tartásához legalább másfél óra hosszat folyamatosan pumpálnom kellett, egy-egy festés után napokig mozdulni is alig bírtam az izomláztól.
– Miért kell csősz a holtak őrzésére? – rontottam be az öreghez.
– Tán Pista bácsira, a szellemes emberre gondoltál? – nyomott jókora barackot a fejem búbjára.
– Igen – bólintottam.
– Hát ez nem ilyen egyszerű – simogatta meg borostás állát az öreg. – Tudod, ahol holtak vannak, ott szellemek is tanyáznak, a lidércekről nem is szólva – halkította le a szavát.
– Kik azok a lidércek? – kérdeztem kikerekedett szemmel.
– Hú! Azoktól aztán óvjon meg a Jóisten – kapta tenyerét a szája elé az öreg. – Azok annyira furcsa szerzetek, hogy valódi kilétüket máig sem sikerült kiderítenie senkinek. Pedig sok nagyeszű tudós próbálkozott már vele. Nekem elhiheted…
– De hát hol tanyáznak? – vettem én is ösztönösen halkabbra a szót, közben éreztem, hogy a félelemtől fel s alá futkározik a hideg a hátamon.
– Épp erre nem sikerült rájönniük az okosoknak – súgta jelentőségteljesen Emil bácsi. – Állítólag a sírokból bújnak elő, ha emberszagot éreznek. Sötétedés után gyanútlanul bandukol hazafelé az ember a temetőben, s egyszer csak olyan érzése támad, mintha követnék. Hátratekint, s lát egy furcsán imbolygó fényes, vagy inkább világító valamit, ami a levegőben lebeg utána. Megijed, és szaporázni kezdi a lépteit. A világító valami azonban nem tágít… Még inkább gyorsít, mire a valami is rákapcsol. Lassít, erre a lidérc is lejjebb veszi a tempót. Ijedtében végül az ember futni kezd. S csak fut, fut, egyre gyorsabban, mígnem összeesik és meghal. Akkor a lidérc ráugrik, és addig toporzékol rajta, amíg valamennyi csontját összetöri. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, odébbáll.
– Pista bácsi nem fél tőlük?
– Az öreg fél életét a temetőben töltötte. Már ismerik a lidércek, ezért nem bántják. De próbálj meg te odamerészkedni, sötétedés után, meglátod, élve ki nem kerülsz többé onnét.
– Nagyon bátor ember ez a Pista bácsi – tekertem elismerően a nyakamon. – Ha nagymama annak idején ezt tudta volna, bizonyára őt választja férjéül, nem nagyapát – köszöntem el Emil bácsitól.
Telt, múlt az idő, előbb nagymama, aztán apám is kiköltözött a temetőbe. Valahányszor kimentem hozzájuk, nagymama sírján mindig friss virágot találtam a fejfa elé állított dunsztos üvegben. Többnyire rózsát.
A hetvenes évek elején bezárták, és zöldövezetté nyilvánították az Olaszi temetőt. Pista bácsit azonban egy ideig még megtartották. Bár maradhatott, szemmel láthatóan megviselte a döntés. Naphosszat céltalanul lődörgött a sírok között, aztán hamarosan újra kocsmázni kezdett
– Nem adok tíz évet, és romhalmaz lesz a temető helyén – kesergett
cimboráinak a Stadion kocsmában.
Sötét jóslata hamarabb beteljesedett, mint gondolta.
Kevéssel a temetőkert lezárása után megjelentek a sírgyalázók. Eleinte csak a fejfákat csavarták ki, később ledöntötték és összetörték a sírköveket, obeliszkeket és szobrokat. Pusztító démonokként járták a sírkertet. Felfeszítették a kriptákat, kiszórták és meggyújtották az elhunytak csontjait, ruháit, a korhadt koporsók deszkáit. Az átgondolatlan rendelet következményeként, az egykor példás rendjéről, tisztaságáról híres Olaszi temető néhány esztendő leforgása alatt szemétteleppé züllött.
– Hivatalos levele érkezett, Pista bátyám – toppant be egy napon a postás az öreghez.
– Száradt volna le a keze annak, aki írta – morogta magában az öreg, de szó nélkül átvette a levelet. Legszívesebben azon nyomban borítékostól a kályhába vetette volna, de félt megtenni. Nézegette, forgatta az írógéppel címzett borítékot. Aztán végül mégis rászánta magát, és felbontotta. Az állt benne, hogy hétfő reggel nyolc órakor jelenjen meg a város egyik közismert ügyvédjének az irodájában. Vigye magával személyi igazolványát, valamint születési anyakönyvi kivonatát.
Édes jó Istenem, vajon mi vár még rám? – töprengett az öreg. Négy észveszejtő hosszú napon át reggeltől estig csak a rejtélyes levél foglalkoztatta. Azzal feküdt, azzal kelt. Merthogy a nyugtalanság az éjszakáit is megmérgezte. Hiába vett be altatót, ivott langyos tejet, mézes bort, szemernyit sem sikerült aludnia. Reggelre mindig csuromvíz volt az ágyneműje az izzadságtól.
Végre elérkezett a hétfő. Az öreg előszedte a szekrényből naftalinnal átitatott sötétkék öltönyét, kifényesítette fekete félcipőit, nyakkendőt kötött, gondosan megfésülködött, aztán valamivel reggeli hét után remegő lábakkal elindult. Fél nyolckor már az ügyvédi iroda előtt téblábolt. Háromnegyed körül a kopaszodó, köpcös ügyvéd is befutott.
– De friss volt, Pista bátyám. Na, kerüljön beljebb. Csak bátran, bátran… – tessékelte maga előtt az öreget.
Mire beértek, az öreget maradék ereje is elhagyta.
– Ha nem veszi rossz néven, ügyvéd úr, kicsit leülnék – mondta.
– Tán rosszul van, Pista bátyám? – ijedt meg az ügyvéd.
– Nem, dehogy… Csak tudja, megvénültem, s hamar fáradnak a lábaim.
– Attól, amit most mondok magának, legalább húsz évet visszafiatalodik majd – vigyorodott el a paragrafusok köpcös szakértője.
– Hát akkor ki vele, szaporán, Józsi…, akarom mondani: ügyvéd úr, mert már alig birok magammal – támadt fel hirtelen az öreg.
– Arról van szó, Pista bácsi – rakott egy vastag iratcsomót az asztalra az
ügyvéd –, hogy atyai nagynénje, Sarkadi Piroska, magára testálta Szőlő utcai házát és gyümölcsösét.
– Rám? – hüledezett az öreg. – Aztán vajon miért éppen rám?
– Hát ez bizony nincs benne a végrendeletben – felelte a törvények kiváló ismerője. – De most ne is ezzel foglalkozzon, Pista bátyám. Inkább örüljön az örökségnek, mert bizony szép, sokat érő a ház is, a gyümölcsös is.
– Aztán mindez nekem mennyibe fáj? – méregette gyanakodva az öreg, a szapora beszédű ügyvédet.
– Semmibe, Pista bátyám. Egyelőre semmibe.
– Ej, Józsi…, akarom mondani: ügyvéd úr, bizony még a mondás is azt tartja, hogy Krisztus urunk koporsóját sem őrizték ingyen.
– Az lehet. De az engem megillető honoráriumot én már megkaptam, úgyhogy legyen nyugodt, a hagyatéki eljárás során felmerülő költségeken kívül, senkinek sem kell pénzt adnia.
Ettől valóban megnyugodott az öreg. Még aznap átadta a csőszház és a temetőkapuk kulcsait a városi köztisztasági vállalat igazgatójának, birtokba vette a Szőlő utcai házat, s már délután hozzá is fogott a munkához. Gyomlált, kapált, permetezett. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy két hét múlva a fákon nemhogy gyümölcs, levél is csak mutatóba maradt. De legalább a szőlő bőven kárpótolta. A pincében sorakozó hat hordó közül október elejére öt színültig megtelt jófajta borral.
A következő esztendő tavaszára a gyümölcsfák is kiheverték a vegyszermérgezést, és úgy virágba borultak, mintha azért fizették volna őket. Júliusban már földig hajoltak az ágak, a temérdek barack, alma és körte terhe alatt, Pista bácsi alig győzte gyártani a támfákat, nehogy kárba vesszen a sok drága gyümölcs.
Öt kerek évig élvezte az öreg a szőlőhegyi lét örömeit. Az öt esztendő alatt egyszer se ment le a temetőbe. Pedig a szíve szakadt meg a vágyakozástól, hogy legalább még egyszer láthassa. Aztán egy éjszaka álmában szépen, csendesen átköltözött a Teremtő nagy gyümölcsösébe.
A rokonok gyászmisét mondattak érte, majd illendőképp eltemették Várad akkor már egyetlen, Rulikovszky Kázmér lengyel dzsidás kapitányról elnevezett sírkertjében.
A nyolcvanas évek végén aztán elkezdődtek az exhumálások. Sorra tépték fel a kriptafedeleket, túrták fel a sírhantokat. Az elhunytak maradványait kupacokba gyűjtötték, s a Rulikovszky temető keleti szélén dózerrel kivájt tömeg-sírokba szórták. Szerencsére a város neves halottainak tetemeit addigra átmentették a Barátok templomába, illetve a Székesegyház altemplomába.
Kilencvenkettő februárjának végén történt, hogy Serfőző Jóska egyik este
rémült arccal rontott be a Stadion kocsmába.
– Képzeljétek, idefelé jövet Csősz Pista bácsit láttam a temetőben – lihegte elfulladó hangon.
– Hogyne. Aztán beleért a kezed a bilibe és felébredtél… – jegyezte meg gúnyosan az egyik törzsvendég.
– Nyilván egy fröccsre is meghívott az öreg – kontrázott egy másik.
– Komolyan beszélek, fiúk – bizonygatta a hírhozó. – Ott ült az öreg felgyűrt ujjú fehér ingében, a romos Haller kápolna lépcsőjén. Talán észre sem veszem, ha rám nem köszön. „Hová, hová, Józsikám? Tán a fiúkhoz a Stadionba?” Szó szerint ezt kérdezte. Bennem még az ütő is megállt az ijedtségtől. Az öreg meg csak nevetett. Aztán elkomolyodott és körbe mutatott. Látod, mit műveltek ezzel a gyönyörű temetővel? De ne félj, Isten mindenkinek megfizet. Még soha senkinek sem maradt adósa. Majd meglátod…
Bizonyára így lesz, Pista bácsi, motyogtam, azzal nyargalni kezdtem. Egészen idáig futottam. Közben hátra-hátra tekintgettem, vajon követ-e…
Bár Jóska meséjét látszólag senki nem vette komolyan, az esetnek gyorsan híre ment a városban. Egy hét múlva egy réti asszony bizonygatta a kispiacon, hogy előző nap, pontban az esti harangszókor ott látta az öreget a lépcsőn. Ne félj, Etus, nem eszlek meg, szólt rá nevetve Pista bácsi.
Két hónappal később Kovács Iminek mutatkozott meg az öreg. Az asztalosmester szerint az egykori csősz negyedmagával ült és nevetgélt a ravatalozó töredezett lépcsőjén. Valamin nagyon derülhettek, mert engem észre sem vettek, pedig rájuk köszöntem, állította.
Egyik májusi estén egy hazafelé tartó fiatalasszony vágott keresztül sötétedés után, az akkorra részben már simára gyalult sírkerten, amikor váratlanul két suhanc állta útját. Az asszonyka sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.
– Ne félj, szépségem! Csak egy kicsit szórakozunk veled, aztán elengedünk – röhögött egyikük.
– Meglátod, nem fog fájni – vigyorgott a másik, és kinyújtotta kezét a fiatalasszony felé.
Abban a pillanatban furcsa dolog történt. A támadók hirtelen a tarkójukhoz kaptak, majd kétségbeesetten tusakodni kezdtek, mintha láthatatlan kezeket próbáltak volna letépni a nyakukról. Szemeik kidülledtek, testük jobbra-balra tekeredett, akár a megszállottaké, közben úgy hörögtek, hogy hallgatni is rossz volt. Nagyjából egy percig tarthatott megmagyarázhatatlan küzdelmük, aztán a földre huppantak. Kis idő múlva feltápászkodtak, és halálra rémült arccal elfutottak.
A fiatalasszony percekig megkövülten állt, aztán nagy nehezen ő is
elindult.
Hogy mi igaz a történtekből, s mi nem, döntse el ki-ki maga. Tény, hogy a rejtélyes eset óta sötétedés után egyetlen rossz szándékú ember se merte betenni a lábát a parkosított Olaszi temető területére. Állítólag még a környékét is messze elkerülik, akár a mondásbéli ördög a tömjén füstjét