A Csendes-óceán számtalan szigetének egyikén évtizedek óta élt egy magányos remete. Senki sem tudta, mikor került oda és hogyan, talán még ő maga sem. Reggeltől estig egy nagy, gerendákból összerótt feszület előtt térdepelt, és buzgón imádkozott. Egy nap nagy hajó kötött ki a sziget közelében, hogy felfrissítse zöldség-, gyümölcs- és ivóvízkészletét. Az utasok kaptak az alkalmon, és sokan partra szálltak, hogy sétáljanak egyet a sziget erdeiben. Volt köztük néhány pap is. Egyikük kíváncsiságból közelebb merészkedett a remetéhez, és megdöbbenve hallotta, hogy így imádkozik: Átkozott legyen az Isten! Átkozott legyen az Isten! Nem tudta megállni és megszólította a hitében buzgólkodó férfit: – Barátom, amit mondasz nem ima, hanem istenkáromlás!
– Tényleg? – kapta fel a fejét a remete. – Mit kellene mondanom, atyám? – tekintett rémülten a papra.
– Hát azt, hogy: Áldott legyen az Isten! Áldott legyen az Isten!
– Köszönöm, atyám – hálálkodott a remete. – Tudod, olyan régen élek itt magányosan, hogy elfelejtettem a szavak valódi jelentését. De most egy életre megjegyzem, amire tanítottál, és a jövőben azt mondom majd. Néhány óra múlva a legénység végzett a készletek feltöltésével, az utasok is visszatértek a hajóra. Felhúzták a horgonyt, s a hajó a nyílt tenger felé fordult, hogy folytassa útját.
Ám alig haladtak pár méternyit, kiabálást hallottak a sziget felől. Mindenki a fedélzetre tódult, hát látják, hogy a remete a vízen fut utánuk, közben kétségbeesetten kiabál és integet. A hajó lassított, és amikor a remete a közelükbe ért a papok egyike leszólt hozzá: – Mi történt, barátom?
– Elfelejtettem, atyám, mit kellene mondanom... Kérlek, ismételd el, hogy megjegyezhessem!
– Térj csak békében vissza a szigetedre, és a jövőben is mondd azt, amit eddig is mondtál – nyugtatta meg a pap. – Most olyan erős bizonyságát adtad hitednek, amilyenre csak nagyon kevesen képesek. Egyébként is Isten számára sosem a szavak a fontosak, hanem a mögöttük rejlő szándék. Menj hát békében!