Felcsík és Gyergyó határán, alig kőhajításnyira az Olt forrásától magányos ház áll a fenyőkkel borított hegyoldalon. A gerendákból összerótt épület környékén másfél órányi járásra nem találni települést. Embert is keveset. A legközelebbi szomszéd a völgy szemközti oldalán épített házat magának. Ugyancsak gerendából.
A faházat ketten lakják: idősebb Lecsenka József és fia, Béla. Az öreg Lecsenka szépapja kétszáz esztendeje Krakkó környékéről került Erdélybe. De ezt csak kevesen tudják, és még kevesebben tulajdonítanak jelentőséget neki. Az öreget ma már éppolyan székelynek tartják a gyergyószentmiklósiak, balánbányaiak, csíkszentdomokosiak, mintha ősei Attila hunjaival érkeztek volna a fenyőrengetegbe, valahonnan a távoli Ázsia tájairól.
A tanyához az Olt mellől induló, keskeny gyalogösvény vezet. A ház mellett gerendaistálló, előtte tenyérnyi szántó. Az istálló mögött veteményeskert, végében az erdő széléig felnyúló kaszáló. A sziklás talaj, bár szűkösen, megtermi kettejük számára a zöldséget, pityókát (krumpli), a kaszáló a hat tehénnek biztosít télirevalót. A tehenek tejet adnak, a tejből sajt, túró készül. A sárgára érett tehénsajtok és a túró árából pedig futja kenyérre, lámpába való petróleumra.
A teheneket kora nyártól késő őszig eltartja a dús, havasi legelő. A jámbor állatokat reggel kiengedik, este maguktól hazatérnek. Apa és fia napközben sajtot, túrót készít, kaszál, kapálja a kertet. Ha idejük engedi, télire való tűzifát aprítanak. Napközben az öreg megfőzi az ebédet, délben aztán kiáll a ház mögé, tölcsért formál tenyeréből, és belekiáltja a vidék csendjébe: „Béla, teeeee!” Kis idő múlva hegytetőt borító erdő szélén, vállán kaszával megjelenik Béla. Komótosan lecammog, csendben megebédelnek, aztán ismét indul ki-ki a dolgára.
Különös ember – mondják az öreg Lecsenkára a környékbeliek. Magának való, zárkózott, de egyenes. Amit mond, az mindig igaz, s amit mond, azt meg is teszi. Ha törik, ha szakad.
Nincs énbennem semmi különös – legyint a szóbeszédre az öreg a nagy keresztvágó fűrész reszelése közben. – Az ember szava nem szélfúvás, ami csak úgy jön, s elmegy... Amit az ember mond, annak úgy kell lennie. Nem különösség ez, hanem becsület. Mert bár megváltozott a világ, megváltoztak az emberek, az emberséget ma is becsületben mérik.
Néhány percig hallgat, aztán hozzáteszi: – Régebben gyakran lejártam Balánbányára. Egy ideig ott is dolgoztam. Mostanában már nem vágyom sehová. Hamar elfáradnak a lábaim, a szívem is gyakran rakoncátlankodik. Elvagyok itt, a ház körül. Ami volt, elmúlt. Ami még hátravan, kibírom. Éltem, tapasztaltam. Azt is mondhatnám: nehéz sorsom volt. Miért mondanám. Ételem-italom megvolt, fedél a fejem fölé mindig került. Ez volt a sorsom. A sorsot pedig megélni és kibírni kell. A többi Isten dolga...
Mire a lenyugvó nap vörösre festi a szemközti Tarkő csupasz bérceit, lassú kolompolással a tehenek is hazaérkeznek. A négylábú vastűzhelyen vígan ropog a tűz, előkerülnek a vedrek, edények, kezdődhet a fejés. A friss tejet beoltják, aztán elmossák az edényeket, s mire a sötétség teljesen ráborul a tájra, Lecsenkáék is nyugovóra térnek.
A sajt- és túrókészítésnek még megvan a hagyománya a Gyergyói-havasok aljában, csak a Lecsenka József-féle emberek fogynak egyre, s velük az emberség, a kitartás, a délceg fenyőkkel s a kristályvizű patakok pisztrángjaival egyetemben.