Ha
színjelessel végzed a harmadik osztályt, jövő
nyáron megkapod a rég áhított biciklit
– ígérte apám a szeptemberi
tanévkezdéskor. Ennél hatásosabb
varázsigét akkor se találhatott volna ki, ha
magánál Dandaló mesternél
sajátította volna el a kuruzslás
tudományát. Egész évben úgy
tanultam, hogy karácsony táján anyám
már aggódni kezdett.
– Ez a gyerek mostanában sehová se jár el.
Örökké csak az irkái és könyvei
fölé görnyedve tanul. Egészen lefogyott
már ebben a fene nagy tanulásban – panaszolta
apámnak.
– Te csak sose féltsed – nyugtatta apám.
– Meglátod, bőven bepótolja majd a nyári
szünidőben. Még meg is tetézi.
A temérdek tanulásnak meg is lett az eredménye.
Jelesnél egyebet nagyítóval se találtak
volna az év végi bizonyítványomban. Nem is
késlekedtem, amint hazaértem, odaálltam
atyám elé, és ünnepélyesen
átadtam neki az ellenőrzőt. Sokáig nézte a kis
könyvecskét, lapozgatta, s bár egy szót se
szólt, láttam rajta, nagyon
elérzékenyült a sok tízes
láttán. A végén
megköszörülte a torkát és kibökte:
– Az ígéret szép szó, ha
megtartják úgy jó. Kemény munkát
végeztél, fiam, én is megtartom az
ígéretem – mondta, azzal elballagott az udvar
végében álló farakáshoz, ahonnan
rövid szöszmötölés után
ragyogó fekete kerékpárral tért vissza.
– Íme, a megígért bicikli, fiam.
Kívánom, hogy teljék örömed benne
– mondta, enyhén megbicsakló hangon.
– Köszönöm szépen –
válaszoltam illendőképp, közben az én
torkomat is megszorította valami sírásféle,
de a lelkemből feltörő öröm gyorsan úrrá
lett rajta.
Kitoltam az utcára a kerékpárt és nyeregbe
pattantam. Azaz: csak pattantam volna, ha elérem a nyerget. De
nem értem el, pedig egészen alacsonyra
állította apám. Sebaj, vigasztaltam magam,
pedálozni állva is lehet, azzal nekilódultam.
Szélvészként száguldott az új
bicikli, mígnem valaki elrikkantotta magát
mögöttem.
– Nicsak! Milyen fájintos biciklid van, öcskös!
Ijedten néztem hátra, hát Bagoly állt
frissen meszelt háza kapujában, s vígan lengette
sapkáját.
– Most kaptam a szüleimtől – kanyarodtam vissza
hozzá lihegve.
– Használd egészséggel, öcskös!
– veregette meg a vállam. – Aztán
vigyázz, nehogy kárt tegyél a
gesztenyefákban, lámpaoszlopokban – tette
hozzá némi kajánsággal.
Bagoly, akinek valódi nevét szándékosan nem
árulom el, akkoriban már a negyvenes éveit
taposta. Nem volt se túl alacsony, se túl magas,
inkább olyan középtermő – ahogyan
Szegvári néni nevezte az átlagos
magasságú embereket. A Bagoly nevet susztertársai
ragasztották rá, akikkel együtt görnyedt
naphosszat a Széles utcai cipész-szövetkezet
kaptafái fölött.
– Ha nem volna füled, Jóska, már rég
megvakultál volna – heccelték napközben, majd
munka után a Karácsony-kocsmában.
Fül tekintetében Bagolynak tényleg nem volt oka
panaszra. A szükségesnél legalább két
számmal nagyobb, elnyűtt, zsíros sapkáját
is két füle tartotta. Azok híján a koszos
tökfedő vélhetően a szájáig szaladt volna le,
s akkor Bagoly tényleg semmit se látott volna a teremtett
világ szépségeiből.
– Húszéves korában jóval kisebbek
voltak a fülei, és nem is álltak ennyire szét
– vette védelmébe apám, aki egyazon
alakulatnál szolgált a háborúban Bagollyal.
– Akkoriban egészen szemrevaló legény volt.
Az idő azonban őt sem kímélte. A fülek
nagyobbodása pedig a korral jár – tette
hozzá magyarázólag.
Bár fülei tényleg lenyűgözően nagyok voltak,
Bagoly mégsem a füleivel, hanem emberségével
és önzetlen segítőkészségével
vívta ki ismerősei rokonszenvét.
Örökké törte a fejét valamin. Hol fedett
ganggal toldotta meg a szülői házat, hol az ablakokat,
ajtókat cserélte újakra. Tehette, akkor már
évek óta egymaga élt az Úri utcai
portán.
Egyik télen például kényszerű
tétlenségében azt találta ki, hogy
filagóriát épít az udvarra, hogy
nyári estéken legyen honnan hallgatnia a
tücskök ciripelését. Össze is
vásárolt annyi gerendát, deszkát,
lécet, hogy azokból három filagória is
bőven kitelt volna, aztán már csak a tavaszt leste,
várta, hogy végre hozzáfoghasson
régóta dédelgetett álma
megvalósításához.
Akkoriban történt, hogy Kóhant bácsinak, a
környék híres
hentes-mészárosának kigyulladt a
füstölője. Az öreg disznóvágáson
volt. A tűzoltókat is a szomszédok riasztották,
ám mire kiértek, akkorra már az összes
kolbász, szalonna odalett, de még a fáskamra is,
merthogy a lángok arra is átterjedtek. Az egészből
csak egy füstölgő fekete kupac maradt.
Február közepét mutattak a naptárak, de a
tél mintha akkorra tartogatta volna ereje legjavát, olyan
jeges zimankót lehelt a világra, hogy a vonatsínek
is megrepedtek tőle.
Az öreg Kóhant három napig a tűz után
megmaradt deszka- és lécdarabokkal tüzelt, a
negyedik nap aztán leakasztotta az eresz alól az
öreg szánkót, elővette a nagy fejszét,
keresett egy zsákot és elindult, hátha a
város környéki erdők valamelyikében
talál annyi tűzrevalót, amennyivel kihúzza
tél végéig.
Ahogy bandukolt, az Úri utcán
összetalálkozott Bagollyal.
– Hát maga hová indult, Kóhant bácsi,
ebben a cudar időben?
– Fáért megyek, fiam. Tudod, leégett a
fáskamrám, benne az összes tüzelőm, s
lám, messze még a tavasz.
Bagoly egy szót se szólt, csak merőn bámult az
öregre, közben mintha erősen törte volna a fejét
valamin.
– Na az Isten legyen magával, Kóhant bácsi
– emelte meg köszönésképp zsíros
sapkája ellenzőjét, majd visszahúzta a
szemére, és ment tovább.
Hogy sikerült-e tűzrevalót találnia az öregnek
vagy sem, arról nincs tudomásom. Arról viszont
igen, hogy másnap reggel nagy dörömbölés
ébresztette fel reggeli álmából az
öreg Kóhantot. Magára kapta bekecsét,
fejébe nyomta a kucsmáját és
ormótlan bakancsaiban kicsoszogott. Szélesre tárta
a kaput, de a száját is legalább akkorára
tátotta, mivel az utcán, élükön
Bagollyal, legalább tucatnyi férfi toporgott.
– Hát ti mi jóban jártok? –
kérdezte az öreg.
– Kérdezősködés helyett jobban tenné,
ha beeresztene minket – szólt Bagoly –, akkor
jövetelünk okát is hamarabb megtudja – tette
hozzá.
– Akkor hát, kerüljetek beljebb, fiaim –
tárta sarkig a kaput Kóhant bácsi, a
férfiak meg egymás után betódultak. A sor
végét egy lovas szánkó zárta
megrakva mindenféle gerendákkal, deszkákkal.
– Mi készül itt, fiam? – méregette az
öreg gyanakodva Baglyot.
– Majd kiderül a végén, Kóhant
bácsi. Most inkább kínáljon meg minket
abból a jófajta szilvapálinkából
– kacsintott huncutul Bagoly.
– Hogyne kínálnálak, fiam, hisz azért
van. Hát persze, hogy megkínállak –
mondogatta az öreg és elindult a tornác
irányába. Két perc múlva egy literes
üveggel a kezében tért vissza. A zsebeiből előszedte
a poharakat, aztán sorra színültig
töltötte valamennyit.
– Isten éltesse, Kóhant bácsi – emelte
magasba Bagoly a poharát. A tucatnyi férfi
visszhangként ismételte utána.
– Most pedig, Kóhant bácsi, szépen menjen be
a házba, aztán addig ki ne jöjjön, amíg
nem hívjuk – karolt az idős hentesbe Bagoly. Fúrta
a kíváncsiság az öreg oldalát, erősen
fúrta, de nem mert ellene szegülni a parancsnak.
Amint bezárta maga mögött az ajtót, a
férfiak sebtében lerakták a
szánkóról a gerendákat, deszkákat,
léceket és hozzáfogtak a munkához. Hatan
csákányokkal, ásókkal nekiestek a
földnek és méternyi mély, szabályos
négyszög alakú gödröket ástak. A
többiek mértek, rajzoltak, fűrészeltek,
fúrtak, faragtak, kopácsoltak. Mire délben
megkondultak a város harangjai, már a tetejét
ácsolták a vadonatúj
építménynek. Délután
négy órára pedig már a füstölő is
a helyén állt. A szánkó épp akkor
tért vissza negyedik útjáról.
Végül összesöpörték a
forgácsot, fűrészport, Bagoly pedig felment az
öreghez.
– Na most már kijöhet – mosolygott sejtelmesen.
Kilépett Kóhant bácsi az ajtón, de nyomban
gyökeret is vert a lába. Ott állt a
gyönyörű fáskamra az udvar végében,
szakasztott olyan, mint a leégett, csak épp sokkalta
szebb. Vidáman integetett piros cserépfedele, de biz az
öreg Kóhantnak könnyel futott tele a szeme.
– Mivel szolgáltam én rá erre a nagy
jótéteményre, fiam? – fordult Bagoly
felé.
– Az emberségivel, Kóhant bátyám
– felelte Bagoly, de mintha az ő hangja is fátyolosabb
lett volna a szokásosnál. – Jöjjön,
nézze meg belülről is.
Ment, csoszogott az öreg, majd felbukott nagy
igyekezetében. Amikor aztán kitárult a
kamraajtó, már képtelen volt visszafogni
könnyeit. Vágott fával volt színültig
tele a kamra.
– Még innánk egy pohárkával,
Kóhant bátyám, aztán indulunk is, mert
mindjárt ránk sötétedik.
– Az egy pohárkából végül
három lett, s már a csillagok is kigyúltak az
égen, amikor az öreg bezárta a kaput Bagoly
után, de a szemei még akkor is könnyesek voltak a
meghatódottságtól.
Telt, múlt az idő, néhány héttel
később az öreg csöngetett be Bagolyhoz.
– Miben segíthetek, Kóhant bácsi –
kérdezte csodálkozva.
– Nem segítség végett jöttem most,
fiam. Arra szeretnélek megkérni, hogy szombat este, te
és a barátaid, tiszteljetek meg a jelenlétetekkel.
Úgy hat óra tájban, ha alkalmas.
– Ott leszünk, Kóhant bácsi, és
hálásan köszönjük – felelte Bagoly.
– Én köszönöm, fiam –
nyújtotta kezét búcsúzóul az
öreg.
Úgy is lett. Szombat este nagy murit tartottak az öreg
Kóhantnál. Akik arra jártak,
mesélték, hogy tucatnyi mesterember látogatta meg
az öreg hentest. Volt közöttük ács,
asztalos, kovács, és suszterből is legalább hat.
Azt nem tudták, mit ünnepelt az öreg, valaminek
azonban nagyon örülhetett, mert kilenc óra
tájban már akkorákat rikoltott, hogy a
környék összes kutyája vonyítani kezdett
félelmében. Később aztán
alábbhagyott a zenebona, de akkor már nem is a
házból szűrődött ki, inkább úgy
hangzott, hogy az égből száll alá, és
annyira gyönyörű volt, mintha nem is férfiak, hanem
mennybéli angyalok kórusa zengené –
mesélte Bruncsák Imi, aki épp hazafelé
tartott a munkából. S magát a házat is
különös fény ragyogta körül, amilyet
csak templomok oltárképein látni. De azt sem
akármelyiken, toldotta hozzá.
Azon a nyáron különösen szépen ciripeltek
a tücskök. Lágyan, lélekmelengető
finomsággal szólt a muzsikájuk. Mintha így
akarták volna kárpótolni Baglyot azokért a
gerendákért, deszkákért,
lécekért, melyeket ugyan rég megálmodott
filagóriája számára vásárolt,
végül mégis Kóhant bácsi új
fáskamrája épült meg belőlük. Mert a
jóság ott kezdődik, mikor az ember észreveszi,
mások is élnek rajta kívül a világban,
s amit tesz, úgy teszi, hogy másokra is gondol, nem csak
magára. A jó ember ösztönösen tudja, kapni
mindig öröm, de adni sokkalta nagyobb.
|