vissza a nyitólapra
		Sok furcsa és különös embert élt egykor a szülővárosomban. Ágrólszakadt, toprongyos alak valamennyi. Mintha az ország összes éhenkórásza ott adott volna találkát egymásnak. Törtem is a fejem eleget, vajon mi vonzhatta oda őket? A táj szépsége, vagy valamilyen titokzatos, rejtélyes erő, esetleg a Teremtő épp ott szánt nekik valamiféle testhezálló feladatot?… Idővel aztán felhagytam a magyarázatkereséssel. Ott voltak, mert ott kellett lenniük, s így legalább életem részeivé váltak. A furcsa szerzetek egyikét Ali Babának hívták. A harmincas évek közepén került Nagyváradra, nem tudni, honnan. Valódi neve Szabó László volt, de azt kevesen ismerték. Az Ali Baba csúfnév vélhetően úgy ragadhatott rá valahol, ahogy a kutya szőrébe a bogáncs. Ráragadt, megtapadt és örökre rajta is maradt. Közepes termetű, széles vállú, vastagnyakú, erős ember volt Ali Baba. Örökké borostás, piros arcából kék szempár tekintett ki a világba. Többnyire békés volt ez a szempár, csak akkor szórt mély, indigókék villámokat, ha valaki csúfnevén szólította. Olyankor nem volt tanácsos a közelében maradni. Beszélték, hogy egykor az övé volt a környék egyik legnagyobb birtoka. A jókora terület egyik felén gyümölcs termett, a másikon szőlő, de néhány holdnyi erdő is tartozott hozzá. A Teleki utcában volt szép, négyszobás háza. Ott élt feleségével és három gyermekével, és onnan járt ki mindennap a szőlőbe, gyümölcsösbe, kiosztani és felügyelni a munkát. Amint érni kezdett a barack, a körte, a szilva, az alma, benépesült a domboldal. Zamatos gyümölcseit júliustól szeptember végéig külön bódéban árulta két szemrevaló menyecske a váradi nagypiacon. A fehér lécládákba szedett termés egy részét Ali Baba vasárnap délutánonként kocsira rakta, befogta elé két szép sárga lovát, s meg sem állt a „kincses városig”. Hétfő reggel a kelő nap már a kolozsvári piacon találta. Délig eladta a kocsinyi gyümölcsöt, s fordult is vissza, hogy még éjfél előtt hazaérjen a családjához. Egészen a háború végéig tartott ez a nyugodt, békés lét. Akkor hirtelen minden megváltozott. Egy reggel két fekete autó állt meg a házuk előtt. Ballonkabátos, kalapos férfiak szálltak ki a kocsikból, s veszettül dörömbölni kezdtek a nagy zöld kapun. Nem sokáig időztek. Tíz perc múlva már jöttek is kifelé. Velük volt Ali Baba és családja is. Felberregtek az autók motorjai, s kékes füstfelhőt hagyva maguk után, elrobogtak. Senki sem tudta, hová, merre vitték a családot. Néhány hónapig üresen állt a Teleki utcai ház, egyszer aztán híre ment a városban, hogy a tanácselnök nem tudta nézni, hogyan megy tönkre a gazdátlanul maradt szép porta, fogta magát, s családjával együtt beleköltözött. Egy év múlva előkerült Ali Baba. Céltalanul lődörgött az utcákon, akik látták, alig ismertek rá. Sovány volt, rongyos és borostás. A Duna-deltából, a kényszermunka-táborból szökött meg – vélte tudni néhány bennfentes. Gyorsan híre ment megérkezésének, még aznap el is kapták a szekusok. Este két géppisztolyos, egyenruhás pribék közrefogta, vonatra ültek vele és visszavitték a Duna-deltába. Átadták a táborparancsnoknak, s a lelkére kötötték, úgy vigyázzon rá, mint a tulajdon két szemére. Hogyan csinálta, miként, senki sem tudta, tény, hogy két hét múlva Ali Baba megint Váradon volt. Újra lefülelték, visszavitték, de az öreg ismét túljárt őrzői eszén. Ezúttal öt nap elég volt neki a hazatéréshez. Néhányszor még elkapták, visszatoloncolták, végül megunták az örökös utazgatást, s többé nem bántották. Az egykor módos férfi akkorra már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Koszos, toprongyos csavargóvá züllött. Valahol Váradvelencén húzta meg magát. Járt, kelt a városban, senkihez sem szólt, senkivel sem beszélt. Kerülte az embereket. Kocsmába, üzletbe soha be nem tette a lábát, mégis gyakran volt részeg. Megzavarodott a sok kínzástól, szenvedéstől és családja elvesztésétől, suttogták a háta mögött. Idővel szerzett egy vén gebét, egy kopott szőrű szamarat, összetákolt valami kocsifélét, elébe fogta a két állatot és fuvarozni kezdett. Mosógépet, gáztűzhelyet, televíziót, frizsidert, ami épp adódott. Lassan poroszkált a ló, lassan a szamár, de a felszámolt fuvardíj is jóval kevesebb volt, mint amennyit a tehertaxisok kértek, ezért mindig akadt szállítanivalója. A magának való, különc öreg fittyet hányt a társadalom összes írott és íratlan szabályára. Elsősorban az olyan hiábavalóságokat mellőzte, mint az illem vagy a divat. Télen, nyáron karima nélküli nemezkalapot viselt, rongyos, zsíros zakót, folt hátán folt nadrágot, és kopott sarkú, örökké éhes bakancsokat. Anyám szerint hozzá képest a legkoldusabb koldus is divatficsúrnak számított. Engem egyáltalán nem zavart a toprongyossága. Már a puszta megjelenése lenyűgözött. Főleg, miután Bessenyei bácsi, a kályhás egyszer elmondta, hogy Rákóczi fejedelem, mielőtt elindult Rodostóba, önkéntes száműzetésének helyszínére, Várad határában, egy öreg tölgyfa tövében ásta el vagyona jelentős részét. – Hej, egy komám – tolta fel a homlokán a sipkát az öreg –, annyi kincset te életedben még nem láttál. Kilószám volt abban a ládában az arany, az ezüst, marékszám a gyémánt s az igazgyöngy… Gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok, karkötők, csupa-csupa drágábbnál drágább ékszer… – S mi lett a kinccsel, megtalálta valaki? – kérdeztem izgatottan. – Az úgy volt, egy komám, hogy a háború idején egy ruszki akna eltalálta az öreg tölgyet. A kidőlt fa gyökerei közt meg is lelték a ládát, de bizony üresen… Ott voltam, saját szememmel láttam, egy árva fillér, annyi se volt benne. Valószínűleg Ali Baba ügyesebb volt a ruszkiknál, időben kiürítette a ládát, abból lett olyan gazdag… – húzta vissza szemére a sipkát Bessenyei bácsi. Az eltűnt kincs barátaimat is felizgatta. Legalább tucatszor elolvastuk az Ezeregyéjszaka Ali Babáról szóló meséjét, hátha találunk egy támpontot, amely elvezett a láda tartalmához. Végül már kívülről fújtuk a mesét, de a rejtélyt nem sikerült megfejtenünk. S hiába faggattuk szüleinket, szomszédainkat, a sarki boltost, a trafikost, a borbélyt vagy a kocsmárost is. Valahányszor szóba hoztuk a kincses ládát meg Ali Babát, a felnőttek a rájuk jellemző módon igyekeztek kitérni a válaszadás elől. – Nincs jobb dolgotok, mint ilyen marhasággal foglalkozni?! – förmedtek ránk. – Méghogy kincset lelt az a vén senkiházi. Akkor már rég elette volna a fene innen… Na, húzzatok el ti is, öcsik, mint a vadludak! – tették hozzá, ezzel részükről lezártnak tekintették az ügyet… Sokat töprengtem azon is, miként lehet, hogy az Ali Baba arcát borító borosta nagyjából mindig azonos hosszúságú, holott már rég a térdéig kellett volna érjen. Erre vonatkozóan egyedül a nálam egy évvel idősebb Gézának volt többé-kevésbé elfogadható magyarázata: – Befelé növeszti, kisapám, és mindig lerágja a felesleget – világosított fel a nagyobb gyerek gúnyos fölényességével, valahányszor szóba került Ali Baba arcszőrzete. – S mit kezd a lerágott szakállal, tán lenyeli? – faggattam tovább. – A fenét… - méltatlankodott Géza. – Kiköpi, mint a kánya a megevett madarak tollát. De most már fejezd be a kérdezősködést, mert nyakon váglak… – zárta le a vitát. Aki valamelyest ismerte Gézát tudhatta, hogy a nyakonvágást általában olyankor helyezte kilátásba, mikor már végérvényesen kifogyott az érvekből. Ez egyszer azonban nem tévedett. Az öreg a nap szinte minden percében köpött. Boltban, hivatalban csak mértéktartó visszafogottsággal, az élet egyéb területein viszont felülmúlhatatlanul. Elsősorban kocsija pereméről. Bak híján ugyanis Ali Baba rendszerint onnan lógatta lábait a semmibe s köpött hatalmasakat, de mindig csak a járda irányába. Több volt ez egyszerű beidegződésnél. Benne volt ezekben a köpésekben a toprongyos ember lelkének minden keserűsége, s az őt kirekesztő társadalom iránt érzett mélységes megvetése is. A kispiaci petróleumos állítólag egyszer rákérdezett a köpködés okára. Bevallom, tartottam egy kicsit, hátha kupán vág az öreg – mesélte petróleummérés közben. De nem haragudott. „Azért köpök, fiam, hogy megtisztítsam a szám attól a sok fertelmes dologtól, amit kimondani kényszerültem az elmúlt évtizedek alatt…” Szó szerint ezt válaszolta – bizonygatta a petróleumos. Hámos Jóska viszont úgy vélte, hogy a járda felé irányuló köpködés szokását a boldog békeidőkben vette fel az öreg, amikor Magyarországon még baloldali volt a közlekedés. Akkortájt sercintései egyáltalán nem „veszélyeztették” a járókelőket. A második világháború után megváltoztak a közlekedési szabályok, a járműveket átterelték az utak jobb oldalára, ám akkorra Ali Baba már túl merev volt a váltáshoz. A köpködést Jóska Kínából eredeztette, ahol ez korántsem a megvetés, annál inkább a tetszésnyilvánítás és az elégedettség kifejezőeszköze. Nagyeszű barátom elmélete alapján Ali baba, bár kifelé rendkívül ügyesen leplezte, lelke mélyén alapvetően mindig elégedett ember volt. Feltevését Matula néni is megerősítette, akinek egy alkalommal hűtőszekrényt fuvarozott az öreg. Szuszogva bevonszolta a méretes frizsidert az özvegy konyhájába, helyére tolta, beüzemelte, átvette a szállításért járó pénzt, majd köszönés nélkül, de elégedetten távozott. Ez utóbbi mértékét Matula néni abból a tenyérnyi tócsából állapította meg, melyet a kapu előtt hagyott emlékül az öreg. Jézusom! – csapta össze a kezét az özvegy. – Akkora, mint egy tízlejes bankó! Ali Baba tehát reggeltől estig a város utcáit rótta rozzant táblás kocsijával, vagy fuvar reményében valamelyik műszaki bolt közelében várakozott. Kocsiját – melynek négy kereke négyféle volt – évek múltán is ugyanaz a girhes ló és kopott szőrű szamár húzta. Az öreg naphosszat elüldögélt kocsija szélén, halkan dudorászott, vagy önmagával beszélgetett. Vásott kölykök voltunk, tanítás után ahelyett, hogy igyekeztünk volna haza, leckét tanulni, legalább egy óra hosszat csavarogtunk a városban. Ünnepnek számított, valahányszor megláttuk az öreg toprongyost. Előbb körülnéztünk, nincsenek-e ismerősök a közelben, a következő pillanatban már rá is zendítettünk: Ali Baba! Ali Baba! Az öreg nem káromkodott, nem szitkozódott. Fürgén lesirült bicegő kocsija pereméről, felkapott egy keze ügyébe eső követ vagy téglát, és utánunk hajította. Mi persze páni félelemmel, egymást fellökve menekültünk. Már nagyfiú voltam, amikor egy kora őszi délután kerékpározás közben belebotlottam az öregbe. Ott állt a futballpálya mögötti árvaház kovácsoltvas kerítésénél, és kifliket dugdosott be a csöppségeknek. Egy egész szatyornyi kiflit osztott szét a kerítésnél tolongó harminc-negyven, örökké éhes apróság között. – Nekem is adjál, Ali bácsi! – kiabáltak a hátul állók. – Ne féljetek, lelkecskéim, jut mindenkinek – igyekezett megnyugtatni a kis árvákat a vén tökéletlen. Tisztes távolból figyeltem a jelenetet. Az emberkerülő, hallgatag, zárkózott öregembert mintha kicserélték volna. Ide hajolt, oda hajolt, az apróságok mindegyikéhez volt egy-két kedves, névre szóló szava, simogatása. – Pannikám, kincsem, fáj-e még a torkod? – kérdezte egy hirtelenszőke lánykától. – Jóska! Aztán félsz-e még a lótól? – fordult egy borzos legénykéhez. – Mit álmodtál az éjjel, Mariskám, lelkem? – simogatta meg egy barna lányka fejét. A kifliosztás ürügyén legalább egy óra hosszat időzött a gyerekekkel. Amikor kiürült a szatyor, elbúcsúzott tőlük, felült kocsija szélére, rászólt a két gebére és elindult. Szervusz, Ali bácsi! Gyere holnap is! – integettek utána a gyerekek. – Mióta osztogat kiflit az öreg? – kérdeztem az árvaház portásától. – Ó, már régen. Legalább tíz éve, de lehet, több… – válaszolta. A következő esztendőben elkerültem otthonról. Többé nem láttam Ali Babát. Anyám mesélte, hogy évekkel később holtan találtak rá egy lakatlan ház pincéjében. Szakadt, zsíros zakója belső zsebében egy több millió lejes takarékkönyv lapult. A betétkönyvben pársoros, szakadozott szélű levél volt: „Unokák híján, a számlámon szereplő teljes összeget a 16. Februarie (ma Traian Lalescu) utcai gyermekmenhely kicsinyeire hagyom. Kérem, kizárólag élelemre, ruhára és játékokra fordítsák. Soraimat tekintsék végakaratomnak.” Az esetnek híre ment a városban. Hetekig beszéltek róla a kenyérért, tejért sorban állók. Idővel aztán – mint minden – ez is feledésbe merült. Ma már legfeljebb egy-két öreg emlékszik Ali Babára, s azok az időközben felnőtté lett hajdani árvák, akiknek másfél évtizeden át naponta hordta a kiflit, simogatást, jó szót, s akikre keservesen összekuporgatott pénzét hagyta halála után. Nem azok a valódi szentek, akik bűn nélkül élik le az életüket, hanem, akik mások iránti odaadásukkal tűnnek ki embertársaik közül, akiket nem is mindig szeretnek. Mert a szentek se hibátlanok, elvégre ők is emberek voltak.
		vissza a nyitólapra