vissza a nyitólapra
		Egy nap az iskolából hazafelé nyargalva Venyige Jóska bácsinak, a hajdani csendőrlaktanya parancsnokának ütköztem a sarkon. – Hová, hová ilyen sietősen, öcskös? – kapta el kabátom gallérját az öreg. – Sok a tanulnivalóm, igyekszem haza, hogy mielőbb túl legyek rajta. – A lecke megvár, komám, de ha már szóba hoztad a tanulást, tudod-e, hány fajta ember él a földön? – vetette rám rabvallató tekintetét. – Tudja a herkópáter – vontam vállat bosszúsan. Az igazsághoz tartozik, hogy fogalmam se volt a herkópáter ki- vagy mibenlétéről. Emil bácsi, gyerekkori mentorom emlegette túlzott gyakorisággal. ​Tőle ragadhatott rám is észrevétlenül, miként a bogáncs kapaszkodik meg a kutya szőrében. Gyanítom, hogy a herkópátert illetően Venyige Jóska bácsi sem volt tájékozottabb nálam, de a kiszolgált perzekutor ügyesen leplezte eme hiányosságát, és rezzenéstelen arccal folytatta okításomat. – Nem úgy van az, öcsém. Hiába ismered a betűket s a számokat, ha épp a legfontosabbat nem tudod. De ne félj, nem hagyom, hogy bután halj meg. Szóval ide figyelj! – tolta feljebb kalapját –, a világon háromfajta ember él, bőr- és hajszíntől függetlenül. Az egyik vidéken született, de egész életében a városba vágyik. A másik városban látta meg a napvilágot, ám örökké a vidék nyugalma után áhítozik. A harmadiknak ott jó, ahová született, ha azonban a sorsa úgy hozza, másutt is feltalálja magát. Na most már mehetsz – engedte el a karom, de el ne felejtsd, amit mondtam! Felesleges volt figyelmeztetnie, még vacsora közben is a szavain rágódtam. Apám nem is hagyta szó nélkül. – Hát te min töröd a fejed olyan kitartással? – kérdezte. Elmondtam neki, mit kötött a lelkemre az öreg Venyige, ettől ő is gondolkodóba esett. Tán még most is azon töprengenénk, ha anyám, aki mindig és mindenre tudott megoldást, meg nem menti a helyzetet. – A nagyváradiak fele faluról került a városba, ez köztudott. A vidékre költözőket nyilván a környező falvakban kellene felkeresni és megkérdezni, mivel már ott laknak. A harmadik fajtáért se kell messze menni. Itt lakik a szomszédban Szíjgyártó Matild néni, a varrónő, akinek az édesanyja még fiatal lány volt, amikor odahagyta a székesfőváros nyüzsgését a száldobágyi erdő nyugalmáért. – Vagy inkább Szíjgyártó Anti bácsi kedvéért – jegyezte meg halkan apám. – Akár azért is… – bólintott beleegyezően anyám. – Elég az hozzá, hogy Gizi, Matild néni anyukája még a tizennyolcat se töltötte be, mikor az urával hozzáfogtak az erdészház építéséhez. Anti bácsit a háta mögött mindenki erdőcsősznek nevezte, de a tényen ez mit sem változtatott. Elkészült a ház, a fiatalok pedig boldog egyetértésben és szeretetben éltek, három gyerekükkel, akik ott, az erdő szélén látták meg a világot. Mindezt én is anyámtól tudom, aki rokona volt Szíjgyártó Anti bácsinak. De most már késő van, ideje eltennünk magunkat holnapra – zárta le a beszélgetést anyám. Azon az estén nehezen aludtam el. Csak hánykolódtam, s folyton Szíjgyártó Anti bácsi járt az eszembe. Lelki szemeimmel láttam, amint vállára vetett puskával járja az erdőt, óvja fákat a tolvajoktól, és a vadakat az orvvadászoktól. Nyilván kutyája is volt, nagytestű németjuhász, vagy valami más, de szintén bátorfajta. Nagy nehezen végre elaludtam, de már nem emlékszem, miről álmodtam akkor éjjel. Mindenesetre reggel elszántan odaálltam anyám elé. – Ha Anti bácsiéknak az erdőben volt házuk, honnan szereztek cukrot, olajat, kenyeret? – Jaj, Istenem, még most is ezen töröd a fejed? – simogatott meg. – Nem büntetésből voltak ott, szabadon járhattak-kelhettek. Nyilván egyikük időnként bejött a városba, hogy beszerezze a szükséges dolgokat. Volt tehenük, lovuk, kocsijuk, és voltak, tyúkjaik, pulykáik, macskáik. Kutyából három vagy négy is. Az ő feladatuk volt távol tartani a rókákat, menyéteket a ház körül kapirgáló tyúkoktól, pulykáktól. – Értem – bólintottam, de továbbra se hagyott nyugodni a gondolat. Iskola után át is nyargaltam Emil bácsihoz. – Miért kell a kerülőnek az erdőben laknia? Ha már a csőszködés a munkája, nem volna egyszerűbb reggelente kijárnia, ahogyan a szüleim is teszik? – rontottam be kopogtatás nélkül az öreghez. – A frászt hozod rám, öcsém! – rezzent össze Emil bácsi, aki épp őszülő bajszának legénykori feketeségét igyekezett visszaidézni egy elszenesedett gyufaszállal, a konyhaajtóra akasztott kerek tükör előtt. – De a kérdésednél maradva; a csőszködés komoly és veszélyes feladat, nem elég hozzá az erő, bátorságra és tudásra is szükség van. A csősznek ismernie kell a fákat, az erdőben lakó állatokat, madarakat, csúszómászókat, bogarakat. De a puskához is értenie kell, hogy alkalmasint szembeszállhasson a fatolvajokkal, orvvadászokkal, akiknél többnyire fejsze és puska van. Ez annyira kielégítő válasz volt, hogy be is értem vele. Elköszöntem hát Emil bácsitól, aztán vacsoráig a labdát kergettem pajtásaimmal az utcán. Mire lefeküdtem, már rég kiszállt a fejemből a száldobágyi erdő hajdani csősze, budapesti származású feleségével egyetemben. Talán örökre el is felejtem őket, ha évekkel később szüleim szóba nem hozzák újra a környék népszerű varrónőjét. Emlékszem, apám jegyezte meg egyik este, hogy Matild néni nyilván nyert a lottón, ugyanis teljesen felújíttatta a házát. Kicserélte az ablakokat, ajtókat, még a kaput is. Új függönyöket vásárolt, a szobákba parkettát rakatott, a fél udvart meg leköveztette. – Ügyesen szab, jól varr, nyilván sok kuncsaftja van – vélekedett anyám. – Varrásból nem lehet annyi pénzt összegyűjteni – ingatta fejét apám. – Ehhez legalább egy főnyeremény kellett, vagy egyéb… További információk híján ezzel le is zárták a beszélgetést.     Telt, múlt az idő, már magam is házas voltam, mikor egy alkalommal a Dózsa György utca túlsó végén akadt dolgom. Lassan gurultam a kavicsos úton, hogy ne verjem fel a port, mikor üres kosárral a karján, feketeruhás öregasszonyt értem utol. Fáradtan baktatott, inkább botorkált, mint akinek már jártányi ereje sincs. Megálltam mellette. – Hová megy, néni? Szívesen elviszem – nyitottam ki a kocsi ajtaját. – Jaj, fiam, az Isten áldja meg a jóságáért, de nem kellett volna… Száldobágyra megyek, az erdészházhoz, ott lakom. A piacon voltam, kis zöldséget, s néhány tojást vittem eladni. Egy falubelim hozott be a városba. Úgy volt, hogy haza is visz, de közben fontos elintéznivalója akadt. Autóbusszal jöttem  a Kórház utca végéig, onnantól pedig gyalog… – Tán Szíjgyártó Anti bácsi felesége tetszik lenni? – Az özvegye, fiam. Bizony, az özvegye vagyok lassan már harminc esztendeje. Tán ismerte az uramat? – nézett rám meglepődve. – Anyai nagyanyám unokatestvére volt Anti bácsinak, Matild lányuk pedig a negyedik szomszédunk gyerekkoromban. – Lám, milyen kicsi a világ, fiam. Ki gondolta volna… Szóval ismeri Matildot? – Igen. Kicsi korom óta. Még most is az övé a legszebb ház az utcában.   Közben kiszálltam, elvettem a kosarát, a hátsó ülésre raktam. Aztán a mamát is besegítettem, és elindultunk. Egy ideig hallgattunk, az utat néztük nagy egyetértésben. – Talán említette édesanyja, hogy Budapesten születtem. Ferencvárosban a Gubacsi úton laktunk. Hatan voltunk testvérek. Ötéves lehettem, mikor apámat halálra gázolta a villamos. A négy elemi elvégzése után özvegy édesanyám odaadott egyik Budán élő, jómódú nagybátyámhoz, akinek nem volt gyereke. Jó dolgom volt, szerettem náluk, mígnem egy nap a vásárcsarnokban megismerkedtem Anti bácsival, aki valamilyen hivatalos ügyben járt fent Budapesten. Jóképű, szép szál ember volt, Isten nyugosztalja! Minden lány rajta felejtette a szemét, még a menyecskék is rá-rávillantották tekintetüket, de csak lopva, nehogy valaki észrevegye. Akkor már második éve a Globus Konzervgyárban dolgoztam. A pléhdobozokba szánt almákat, körtéket és barackokat válogattam, reggel héttől délután öt óráig. Háromszor találkoztunk Antival. Utolsó este megkérdezte tőlem. Te, Gizi, volna-e kedved erdőben lakni. Miféle erdőben? – meredtem rá meglepetten. Hát amilyenről a nóta szól, mosolygott. Tudod, amelyik úgy kezdődik: Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni… Néhány pillanatig gondolkodtam, aztán rávágtam az igent. Egy hónap múlva értem jött, és elhozott ide. A következő héten hozzáfogtunk a házépítéshez. Hosszú, fárasztó munka volt, de büszkén csináltam, elvégre a sajátunkat építettük. Eleinte a falubeliek nagyon tartózkodóak voltak. A hátam mögött mindenféléket beszéltek rólam, a pesti lányról, mert így hívtak. Idővel hozzászoktak, hogy itt vagyok. S mivel látták, hogy megbecsülöm, gondját viselem az uramnak, a házunk tája is szépen gyarapodik, elfogadtak, megszerettek. Ma már tudom, a vidéki léttel alapvetően nincs semmi baj. Egyszerűen meg kell tanulni. Városon a séta, a moziba járás jelenti a szórakozást, az erdőben az állatokról való gondoskodás. Volt lovunk, tehenünk, pulykákat, tyúkokat tartottunk. Párszor elárvult őzgidákat is befogadtam, a sündisznókat pedig meg se tudtam számlálni. Nagyon megszerettem az erdőt. Persze sokáig élt még bennem a pesti nyüzsgés utáni vágy, de ma már elképzelni se tudnám az életem e nélkül a végtelen nyugalom nélkül, amit az erdei lét nyújt. Korán itt hagyott az uram. Negyven se voltam, mikor megözvegyültem. Rá egy évre elkezdődött a kollektivizálás. Először a lovat vitték el, aztán a tehenet. A kevéske összegyűjtött pénz is gyorsan elszivárgott. Szűkös idők köszöntöttek ránk. Néha bementem a városba, elpanaszoltam az uraknak vagy elvtársaknak, milyen keservesen élünk, de csak a vállukat vonogatták. Végül csak kiutaltak egy csekély összegű segélyt, de abból jóformán kenyérre se futotta. Közben megérkeztünk. Az udvaron tyúkok kapirgáltak a sövény tövében. A ház előtti virágágyásokban takaros zsúfoltságban virultak az őszi rózsák, dáliák, krizantémok. Valahonnan nagy, fehér komondor sietett elő fogadásunkra. – Ne féljen tőle! Senkit nem bánt – mondta Gizi néni. – Jöjjön be, pihenjen egy kicsit – intett kedvesen. – Meglátja, milyen finom bodzaszörpöm van. S legalább befejezem, amit elkezdtem. Más valószínűleg kinevetne érte, de ahogy elnézem, magát bizonyára érdekelni fogja. Egy ideig szótlanul ültünk a vendégszoba hűvösében. Néha belekortyoltam a bodzaszörpbe, türelmesen hagytam, hogy Gizi néni összeszedje szerteszét csapongó gondolatait. Végre megszólalt. – Halála után gyakran gondoltam az uramra. Hej, ha még itt volna, mennyivel könnyebb sorunk lenne, keseregtem. Addig-addig emlegettem, mígnem egy éjjel valóban megjelent az álmomban. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy bár elmúlt negyven, mikor meghalt, álmomban olyan fiatal volt, mint amikor Pesten megismertem. Egy szót se szólt, csak állt a gangon, nézett és mosolygott. Talán tíz percig maradt, vagy addig se, aztán intett a kezével és elindult az erdő felé. Nem vagyok félős fajta, de mikor felébredtem csuromvíz voltam. Pár héttel később megint eljött. Megállt néhány lépésnyire tőlem és megint csak nézett és mosolygott. Szólni nem szólt. Aztán ahogy először is tette, intett, és elindult az erdő irányába. Harmadik alkalommal én szólítottam meg. Elpanaszoltam, hogy már élelemre se futja pénzünkből, pedig a gyerekeknek ruha és cipő kellene, az irkákról, ceruzákról, egyebekről nem is szólva. Elmosolyodott és azt mondta: Sose búsulj, Gizus. Emlékszel a ház mögötti téglarakásra? Reggel, miután a gyerekek elmennek iskolába, bontsd szét a rakást, s a téglák közt találsz valamit, ami egész életedre megoldja a gondjaidat. Na Isten veled, intett, azzal elindult az erdő felé. Felébredtem és töprengeni kezdtem az álmomon. Eszembe jutott, hogy a ház építésekor mintha olyasmit mondott volna, talált valamit a földben. Reggel alig vártam, hogy elinduljanak a gyerekek. Siettem a téglarakáshoz és kezdtem szétbontani. Már vagy száz téglát leszedtem, mikor a rakás közepén felbukkant egy fémládika fedele. Akkora volt, akár egy cipősdoboz. Felnyitottam, s a meglepetéstől majd hanyatt estem. Tele volt mindenféle ékköves gyűrűkkel, kalárisokkal, egyéb ékszerekkel. Az izgalomtól még a verejték is kivert. Vajon kié lehetett ez a temérdek kincs? S mihez kezdjek vele?  Ha kitudódik, rám fogják, hogy raboltam. Engem börtönbe zárnak, a gyerekeket pedig lelencbe adják – kavarogtak bennem a gondolatok. Teljesen megzavarodtam. Egész nap csak kóvályogtam, akár az őszi légy. Nem tudtam, mi tévő legyek. Akkor éjjel nehezen aludtam el. Eleinte mindenféle zavaros dolgokkal álmodtam, ám egyszer csak újra megjelent Anti. Mosolygott, mint mindig és így szólt: Sose gyötörd magad, Gizus. Oszd négyfelé a láda tartalmát. Az első rakást vidd el Braun bácsihoz, az Orsolya-templommal szemközti ékszerészboltba. Tőle azonnal megkapod a neked járó összeget. Félelemre semmi okod. Az öreg tud titkot tartani, és még soha senkit nem csapott be. Mikor elfogy a pénz, vidd el hozzá a második rakást is, aztán a harmadikat. Addigra a gyerekek is megnőnek. Így is tettem. Még aznap elmentem az öreg Braunhoz. Féltem, hogy majd kérdezősködik, de egy szót se szólt. Elővett egy nagyítót és egyenként megvizsgálta a gyűrűket, kalárisokat. Aztán hátra ment és egy halom pénzzel tért vissza. Soha nem láttam annyi bankót együtt. Két évig flottul éltünk. Aztán a második rakást is pénzzé tettem. A harmadikra és a negyedikre már nem került sor. Azokat a ládikóval együtt a téglarakásban őriztem. Mikor a gyerekek kiröppentek, elvittem a harmadik rakást is Braun bácsihoz. A kapott pénzt köztük osztottam szét. Magamnak egyetlen fillért se tartottam meg. Nem volt rá szükségem. A negyedik rakás még érintetlen. Azt is a gyerekekre hagyom, mikor eljön az időm. Hát ez az én történetem. Remélem, nem untattam vele. – Nem, egyáltalán nem untatott – szabadkoztam. – Inkább köszönöm a bizalmát, amiért megosztotta velem. Elköszöntem Gizi nénitől, ám mielőtt beültem a kocsimba, még egy pillantást vetettem az udvarra, a házra, az erdőre, ahol a férfi élt, aki Budapestről hozott feleséget magának, akit annyira megszeretett, hogy négyszer is visszatért hozzá a túlvilágról, hogy enyhítsen gondjain, segítsen rajta és árván maradt gyermekein. Mert, ahogy Arany János mondta volt: „Az álmokban és a szeretetben semmi sem lehetetlen.”
		vissza a nyitólapra