Görgényszentimrétől jó félnapi járásra, keletre, korhadó faház áll a Fancsal- és a Görgény-patak közötti tisztások egyikén. Kerítése, tornáca kidőlt, gerendáit, zsindelytetejét vastagon belepte a moha. A ház egykori lakóját, a százkét éves Faragó Reginát másfél évtizede temette el a laposnyai pópa.
Kilencvenhárom nyarán még a kerítés előtt üldögélt. Kecsketejjel, -sajttal kínálta az arra tévedő kirándulókat. Közben tanácsokkal látta el őket, figyelmeztetett a rájuk leselkedő veszélyekre. Regina néni ugyanis látóasszony volt. A környékbeli favágók szerint hatalma volt az emberek és állatok fölött. Ha akarta, a madarak a vállára szálltak, az erdő vadjai a tenyeréből ettek. Ismerte a gyökerekben, füvekben rejlő orvosságokat. Sok beteget meggyógyított. A jó szándékú emberek nem is féltek tőle. Határozott, erős, de segítőkész asszonynak ismerték. Nem tűrte a hazugságot. Belelátott az emberekbe, mélyen, egészen lelkük legféltettebb titkaiig.
Beszélik, tizenkét évesen megjósolta az első világháborút és Trianont. Majd a második világégést és Észak-Erdély visszacsatolását is. Baljós jövendöléseire eleinte csak legyintettek a falubeliek. Ám ahogy sorra bekövetkeztek az események, kezdték komolyan venni.
– Kilencéves leányka lehettem, amikor egy éjszaka, úgy éjféltájban arra ébredtem, hogy Imre bácsi, a szomszédunk, akiről mindenki úgy tudta, hogy Amerikában van, két nagy kofferrel a kezében bandukol hazafelé a házunk előtt – mesélte Regina néni. – Kint is, bent is koromsötét volt, ráadásul az ablakunkon le volt eresztve a zsalu, én mégis olyan világosan láttam, mintha nem is lett volna köztünk fal vagy ablak. Rögvest fel is költöttem az apámat.
– Édesapám, hazajött Imre bácsi!
– Eredj mán – morgott bosszúsan apám –, már hogy jött volna, sze Amerikában van…
De én bizony nem tágítottam. Addig-addig erősködtem, mígnem nagy mérgesen fel nem kelt. Felöltöztünk és átmentünk Imre bácsihoz.
– Te leány, ha csúffá teszel a falu előtt, többé ne kerülj a szemem elé! – mondta útközben.
– Semmit se féljen édesapám, meglátja, nem beszélek bolondokat – igyekeztem megnyugtatni.
Közben meg is érkeztünk Imre bácsiék házához. Apám némiképp megnyugodott, mikor látta, hogy fény szűrődik ki a konyhaablakon.
Illendőképp bekopogtunk, s beléptünk. Hát valóban ott ült Imre bácsi az asztalnál, szemben vele a felesége, az asztal körül pedig a gyerekek…
Gyorsan híre ment az esetnek. Másnap, sötétedés után meg is jelent egy asszony, anyám második unokatestvére, akinek a férje szintén Amerikába ment szerencsét próbálni.
– Lelkem, Reginám – kezdte – az én uramról tudnál-e mondani valamit?
Magas, csontos fehérnép volt, de úgy remegett, mintha hideglelése lett volna. Rápillantottam, s hirtelen megképzett előttem a férje. Egy nagy, sötét bányában csákányolta a szenet, mélyen a föld alatt. Elmondtam neki, mit láttam, ettől megnyugodott valamelyest. Felrakta kosarát az asztalra, s kiszedett belőle húsz tojást. Hoztam egy kis csekélységet – mondta restelkedve –, szívesen adom, fogyasszák egészséggel – tette hozzá.
Attól kezdve naponta jöttek az asszonyok. Kezdetben csak a falunkból, egy idő után már a havasokon túlról, Moldvából is...
Ezt a házat már gyermekként megálmodtam, pedig nem is itt születtem, Csíkból származom – folytatta élete történetét. Alig múltam tizenhét, amikor férjhez mentem. Az uram, akit egy vásárban ismertem meg, akkoriban vadászokat kísérgetett, úgy került erre a vidékre. Meglátta ezt a tisztást s két hét múlva engem is elhozott. A Kereszthegyen jöttünk átal, Gyergyó felől. Soha többé nem mentünk vissza. Összeütöttünk egy kalyibát, másfél évig abban laktunk. Közben előkészítettük a házunkhoz szükséges faanyagot. A következő év őszére megfelelően kiszáradtak a fák, hozzáfogtunk az építkezéshez. Mire elkészült új otthonunk – mintha csak erre várt volna – megszületett első fiúnk is.
Emlékszem, eleinte mindig azt tervezgettem, hogyan rendezem majd be a házat. Végül aztán mégsem úgy lett. Mintha valamilyen láthatatlan hatalom beleszólt volna a dolgokba. A papok szerint Isten lehetett, vagy a sátán… Ők ketten intézik ugyanis a világ folyását. A jó Istentől, a rossz a gonosztól származik. Nem hittem a papoknak. Haragudtak is rám. Megmondtam nekik, minden ember születése pillanatától magában viseli a sorsát. S tehet bármit, végül mégis az történik, ami meg volt írva a számára. Jártak itt okos, tanult emberek. Volt, aki bolondnak tartott, de volt, aki elhitte, amit mondtam. Néhányan évekig visszajártak. Leginkább az érdekelte őket, hogyan alakul majd a jövendőjük. Egyikük, másikuk szemében világosan láttam a közelgő végzetet, de nem szóltam, nem szólhattam róla. Csak arra figyelmeztettem őket: rendezzék el mielőbb a dolgaikat, fejezzék be megkezdett ügyeiket, mert nagy utazás előtt állnak.
Voltak, akik azt akarták, küldjek rontást a férjük szeretőjére vagy valamelyik ellenségükre. Megmondtam nekik: rontással nem foglalkozom. Emellett végig ki is tartottam, hiába ígértek bármit.
Közben sorra születtek a gyerekeink, majd rendre fel is cseperedtek. Az uram negyven éve halt meg, legidősebb fiunkat már korábban elvitte a háború. Egyik sem ért váratlanul. Rég tudtam, hogy ez lesz a sorsuk. És ez volt a legnagyobb teher: tudni előre, mit hoz szeretteim számára a jövő, és tehetetlenül szemlélni, ahogyan beteljesül.
Regina néni az utolsó időkben naphosszat a ház előtt, egy nagy fatörzsön üldögélt. Visszaidézte emlékeit, élvezte a nap melegét, hallgatta a madarak dalolását. Csak ült ott fekete ruhájában, soványan, törékenyen. Néha lecsukta a szemeit, hogy lelkéig hatolhasson a fürge kis patak, az erdő és a völgy éneke. Azon az augusztusi verőfényes délutánon is lehunyt szemmel ült. Amikor az egyik vadőr rátalált, már egészen hideg volt. A fiatalember felnyalábolta az élettelen testet, bevitte a házba s kiterítette az ágyon. Aztán lement Laposnyára és szólt a pópának. Még aznap négy vadőr társaságában feljött a szakállas, fekete ember. A vadőrök a magukkal hozott fenyődeszkákból összeütöttek egy koporsót, belefektették a tetemet, s letakarták egy szemfedővel. Aztán mély sírt ástak a tisztás szélén, nehogy a vadak kikaparhassák. Vállukon kihozták a koporsót, s leengedték a gödörbe. A pópa a saját nyelvén elmondta a búcsúztatót, imádkozott, ájtatoskodott egy sort, végül meghintette szenteltvízzel a tetemet. A vadőrök befedték a sírgödröt, a végébe keresztet szúrtak, elébe pedig egy befőttes üvegbe vadvirágot tettek, amit az egyikük kislánya szedett. Egy darabig még elácsorogtak a sír mellett, aztán felvették hátizsákjaikat és elindultak hazafelé.
Így ment el Regina néni, a látóasszony. Vele együtt sírba szállt a múlt, a boszorkányok, manók, tündérek és lidércek rejtélyekkel teli világa. Háza még áll, de udvarát és az odavezető ösvényt embermagasságú gyom nőtte be. Állatait elhajtották a környékbeliek, csak a két árva kecske maradt a foghíjas tetejű pajtában. Csoda, hogy nem ették meg őket a télvíz idején, a környéken kóborló farkasok.
Sok-sok évvel később újra arrafelé akadt dolgom. Alig találtam el a házhoz, annyira megváltozott a táj. Az erdő szélén emeletes szálloda épült, melyhez aszfaltos út vezet. Hangtalanul suhanó luxusautók váltogatták egymást az elegáns hotel parkolójában. Látszott, Erdélynek ama félreeső csücskében is beindult a fellendülés. Csak a hegyi emberek sorsa nem változott semmit. Az ugyanolyan, mint amikor Regina néni fiatalasszonyként megérkezett. Tán még rosszabb...